Endrei-Horváth Ágnes: A kamaszkor sikolya

Újra magammal , egyedül, ahogy a rideg hiány ölel körül.

Kérdőn s vádlón várom a jelet.

Hol vagy rendem és igaz utam, hogy terelve lépteim,

valóságom teremtsd meg nekem?

Hol vagy bizonyosság és tiszta cél, hogy feltöltsd erővel sejtjeim,

s visszaadd embert formáló hitem?

Elvesztem benned Élet.

Nem látom arcomat.

Kusza tárgyaim s szétesett perceim húznak le

s már nem hallom hangomat.

Kinyúl kezem, vakon talál másik kezet.

Érintve őket érzem én: mind keres.

Jó, legyünk együtt hát és keressünk csodát!

De, ha az nincs: higgyük el a hamis öröm mámorát…

Gyertek homályba vesző percek,

fedjétek félelmeink, és adjátok nekünk az enyhet át!

Gyertek fények, villanások!

Harsogjátok a torz szenvedély hazug szavát !

Idegen ölelések és testnedvek, vakon enyhülést kereső, robbanásig feszülő hímtagok!

Játsszunk extázist, nem baj, ha lelkünk s lényünk igaza sorvad belé!

Magát áruló, figyelmet sóvárgó nőiség, csábító vadság és kábulat !

Igen, igen , igen! Tüzelj fel pillanat!

….

Majd hirtelen megrettent bensőm sikolt felém:

Jaj, nem! Mégsem ezt!

Hisz vár Életem, hogy valóssá legyen!

Vár benne igaz szépségem – fényem s az alkotó értelem.

Vár az igaz ölelés. Tiszta tekintetben gyöngéden simogató szerelem.

Vár az Életem! S én indulok felé.

A kamaszkor sikolya