Endrei-Horváth Ágnes: Virtuális "én" kontra: valódi Én...

Ma hosszasan pörgettem a Facebook-ot. Kicsit más szemmel, mint, amikor a megszokott pár perces kíváncsiság vesz rá, hogy belépjek az oldalba.

Most az vizsgálgattam, hogy kit mi késztet arra, hogy valamit posztoljon. Izgatott a kérdés, hogy milyen vágy állhat a posztok mögött.

Szembetűnő, hogy a kiteljesedési vágynak, önkifejezésnek egy komoly eszközévé váltak a közösségi oldalak. Kimondottan komoly lehetőségeket kínálnak az egyébként esélytelenül indulónak is ezek a lehetőségek.

Ezt értékelni kell.

Ki, hogyan teszi ezt; az más dolog: a kimondottan igényes, kulturális, tudományos tartalmú cikkektől a minden együgyűséget kontrollálatlanul terjesztő, összeesküvés elméleteket továbbító, gyűlölködő és félelemkeltő posztokig mindent találunk.

Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a magánéletben az emberek számára a Fb egy nagy üzenőfal. Lehet üzenni ellenségnek, barátnak, szerelemnek... az egész világnak. A valódi felelősség súlya nélkül...

Mert, ugye: felvállaljuk, hogy az összes rózsaszín szívecske helyett, amit küldünk, valódi, odafigyelő, nem elváró-támogató szeretetet adunk a valóság történéseibe helyezve, a tetteinkkel is?

Valójában ott leszünk minden eseményen, amire a virtuális világ ígéretét adjuk?

A romantikus posztokkal óvatosan üzengetés helyett felvállaljuk, hogy valóban elmondjuk, amit érzünk...?

Tényleg segítünk a való életben is a szegényeken, betegeken, hontalanokon?

Viszont nagyon jól el lehet hinni, hogy igen.

Végül is rendben lenne ez így, mert, hát mi baj is van azzal, hogy az ember óvatosan "gyakorolgat" egy virtuális létben? Vagy: mi baj lehet azzal, hogy erősítgetem az Én-képemet azon keresztül, amit a világgal el szeretnék hitetni magamról?

Két hibácska csúszhat be a tervbe: Az egyik: a valódi, fizikai megtapasztalás hiányának a következménye.

A sok rózsaszín szívecske után mi lesz, ha a valóságban kell egy kapcsolat mindennapi bonyolultságában eligazodnom?

És hogy lesz az, hogy megígérem, hogy ott leszek, aztán mégsem? Következményei lesznek, bizonyára.

A másik becsúszó"hibácska" a valóság és a posztok sugallta idealizált kép közötti hézag személyiséget szétfeszítő, romboló ereje.

Mert mi van, ha kiderül, hogy mégsem olyan idilli és hibátlan az életem, mint, amilyennek a posztok sugallják?

Mi lesz, ha kiderül, hogy a valóságban sokszor nyomorultnak és csődtömegnek érzem magam?

Minél inkább azt akarom üzenni a külvilágnak, hogy velem minden rendben van, annál nagyobbá válik a nyomás rajtam, hogy ennek a hamis üzenetnek mégsem tudok a valóságban megfelelni.

Felnőttek számára is nagy a távolság a két világ között; a "valódi" valóság és a virtuális valóság közötti hidak hiánya a személyiségre komoly hatással van: egyfajta a mentális hasadtságot eredményez. De a felnőtteknek van mihez visszatérniük, vannak "valós" tapasztalataik. Ők már éltek virtuális valóság nélkül világban is.

A gyerekeinkkel más a helyzet.

Az ő esetükben kimondottan veszélyes játék ez. Ők most kezdik a megtapasztalásaikat.

Fizikai megtapasztalás híján felnőni, egyenlő a lét fenyegetettségével. A pillanatot csak kamerán keresztül , képbe dermedve látni: egyenlő a természetes létezéstől való elhatárolódással. Mindenben azt keresni, hogy milyennek fogja látni a világ a pillanatot, ami velem történik, és, természetesen benne, engem, egyenlő azzal a jelenséggel, hogy nem vagyok ott az adott történésben, ami éppen zajlik.

Már ott vagyok képzeletben, hogy milyen lesz az emberek reagálása arra, amit meg sem éltem apró emberkeként igazán.

Manapság divat a gyermekeinkről állandó tudósítást adni fotóval, videó felvétellel. Ez is rendben, hisz' mindenki örül, ha távol élő szeretteinek az életében részt vehet ilyen módon.

Az arányokkal van a probléma.

Amikor a gyermeknek az életébe belopózik az a szülői igény, hogy minden mozdulatát, örömét-bánatát rögzíteni kell, és ezt látni fogja,( ergo értékeli valahogy a világ!) akkor hol lesz képes megélni ez a gyermek az intimitás, önmagával felhőtlenül levés, kicsit-elbújás természetes igényét?

Mert e nélkül az ember begolyózik. Mindenkinek más mértékben, de szüksége van az önmagával levésre.

A másik negatív aspektusa a "minden pillanatot rögzíteni" kényszerének az, hogy a gyermek azt hiszi, ezt így kell csinálni. Így kell élni. Mi, felnőttek, már tudjuk, hogy milyen a nélkül élni, de a gyermek nem!

Utcai történet: Alig 3 éves kislányka elkezd játszani egy pindurka kutyussal. Anyukája videózza. Látom a gyermek arcán a belemélyülést, a kutyussal levést és összeolvadást. Pár másodperc múlva a kislány, mintha felocsúdna valamiből, ijedten néz anyukára. Ahogy látja mit csinál anyukája, megkönnyebbült arckifejezéssel mondja: "Akkor veced anya? Est is rakd majd ki a fécbukra!" És onnantól fegyelmezetten simogatja a kutyust, tapasztalt szemkontaktust gyakorolva a kamerával." Látszott a tekintetében hogy már arra gondol, ki,mit fog szólni, ha ezt meglátja majd...

Ez a 3 éves kislány eredeti élményből már kilépett. Átadta magát egy másiknak, amit úgy hívnak: megfelelés. Már nem a kutyával levés élményében való elmerülés a a domináns tapasztalás. Az "átadom magam az élménynek" történését egy gondolati elvárás ütötte ki a nyeregből: "tetszeni fog, amit csinálok?"

Színészt nevelünk a gyermekből, mielőtt meggyőződnénk arról, hogy van-e benne ehhez hajlandóság.

Mint legtöbbször, most sem a találmánnyal, a felfedezéssel, ebben az esetben a közösségi oldalakkal, van a baj, hanem azzal, ahogy élünk az általuk felkínált lehetőségekkel.

Nem mindegy, hogy mi használjuk őket egy bennünket építő tudatossággal, saját valódi örömünkre, vagy ezek használnak minket, anélkül, hogy észre vennénk...

Én, ha gyermek lennék, ezt üzenném a szüleimnek: Légyszi' Apu-Anyu dobd el azt a kamerát egy kicsit! Legyél inkább velem… csak úgy...

Virtuális "én" kontra: valódi Én...

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

ELKÖLTÖZTEM!

Magamról: