Endrei-Horváth Ágnes: Mi történne, ha meggyógyulna?

Ez a doki valahogy más volt.

Nem kezdte el rögtön kérdezgetni, nem vizsgálgatta a papírjait, a leleteit, föl sem emelve a tekintetét a zárójelentések halmazából, és nem kérte, hogy vetkőzzön le derékig.

Ez a doki leültette magával szemben és csendesen nézte őt.

Zsuzsa életében nem volt ilyen zavarban.

Rutinnal végigcsinált az elmúlt 8 év alatt megszámlálhatatlanul sok vizsgálatot, ugyanígy megszámlálhatatlanul sok orvost, pszichológust, terapeutát hagyott a háta mögött, akik nem nagyon tudtak neki már újat mondani. Hozzászokott a forgatókönyvek megnyugtató rendjéhez.
Az elején, néhány kivétellel mindegyik kihívást látott Zsuzsa betegségében. és nagyon meg akarták őt gyógyítani. Mindegyik eljutott valameddig, és átmenetileg jobban is lett a kezelések, kúrák során. És, igen, mindegyiknél elérkezett a pont, amikor széttárták a kezüket és ki lemondóan, ki csalódottan, ki pedig ingerülten mondta a szemébe, hogy nem tud segíteni. Talán azért is voltak lemondóak, csalódottak vagy ingerültek, mert az összes eddigi vizsgálat ellenére semmi olyan elváltozást nem találtak a testében, ami indokolta volna ezeket, az életét felemésztő tüneteket.

Nagyon nehéz volt így élni.

A fájdalom, teste különböző pontjain, sokszor elviselhetetlen volt. Kiszámíthatatlan ritmussal támadtak, és Zsuzsa gyámoltalan bábuként várta, hogy mikor hagynak, legalább annyira alább, hogy a kínban való elmerülésen kívül másra is tudja a figyelmét irányítani. Azelőtt még csak elképzelni sem tudta, hogy létezik a gyengeségnek az bénító ereje, ami minden emberi méltóságától megfosztva, bebörtönözte a szobájába akár napokra is.

A családja eleinte rémülten kísérte egyik orvostól a másikig, aztán évről évre csendesebb beletörődéssel vették tudomásul, hogy ez már így marad. Észrevétlenül átalakult az életük, és ebben a más életben már teljesen természetes volt férjének és két gyerekének, hogy ő beteg, kíméletre szorul, és az életből csak egy kis szelet jut számára.

Nem is erőltették a közös programokat. Gondosan úgy szervezték a mindennapokat, hogy ne is kelljen Zsuzsát szembesíteni az emésztő igazsággal, miszerint még mindig léteznek olyan tevékenységek az életben, melyek azelőtt örömmel és életerővel töltötték fel testét-lelkét. Sem a férje, sem a gyermekei nem keresték már a csillogást a szemében. Lemondtak róla. Élték a saját életüket.

8 éve telt el így.

Most itt ült ezelőtt az orvos előtt, aki nem kérdezett tőle semmit, csak egyszerűen nézte őt.

Ha meztelen lett volna, sem érezte volna erősebben azt az eddig ismeretlen rémületet, hogy ez az ember belélát.

Nem tudta megfogalmazni, hogy ettől a gondolattól miért kezdtek a homlokán és háta közepén gyülekezni az izzadság cseppek, csak abban volt biztos, hogy itt valami más történik, mint bárhol eddig.

Nevetséges- gondolta –ez itt egyszerűen csak egy orvos. Egy a sok közül. Összeszedte magát és minden erejét arra összpontosította, hogy a vele szemben ülő férfi szemébe tudjon nézni.

Amikor a tekintetük találkozott megértette mi történik.

Ezt az embert nem a betegsége érdekli. Ez az ember nem tünetekről akar hallani, hanem ŐT nézi, őt akarja felfedezni, ahogy a hegymászók fedezik fel a hegy üzeneteit lépésről-lépésre, hogy meg tudják mászni azt.

Legszívesebben felállt volna, maga mögött bevágva az ajtót, hogy elszaladjon.

Ekkor az orvos megszólalt:

„Nem szükséges elmondania semmit a tüneteiről. Alaposan áttanulmányoztam az anyagát, mielőtt idejött.”

Az orvos elhallgatott. Kinézett az ablakon és pár másodperc szünet után ezt kérdezte:

-Mi történne, Zsuzsa, ha meggyógyulna?

Zsuzsa annyira meglepődött a kérdésen, hogy a rémület, amit érzett egy pillanat alatt elszállt.

Amikor összeszedte magát, már a régi önmaga adta a választ.

-Mi történne? Hát.. boldog lennék. Élnék. Nem úgy mint most. Ami most van, az maga a pokol.

-Hogyan élne? Milyen dolgokat csinálna?

-Úristen! Hogy milyen dolgokat?? Mindent, amit az elmúlt 8 évben nem tudtam. Moziba járnék, aerobikra járnék, kipróbálnám a fotózást. Festenék. Igen, talán ez a legfontosabb. Festenék, ahogy régen.

Az orvos megint hallgatott és szelíd nyugalommal tanulmányozta az arcát.

Zsuzsát ismét elborította a félelem. Mi ez itt?

Józanságát megőrző része rideg távolságból szemlélte az eseményeket, és testének minden porcikájával ezt az üzenetet küldte a férfinak: Milyen idétlen kérdés ez egyáltalán? Ő egy orvosi konzultációra jött, és nem azért fizeti ki a drága pénzét, hogy hülyeségeket kérdezzenek tőle. Tessék, elhozta a testét, hogy gyógyítsák meg. Itt van.

Az orvos nem reagált az üzenetre. Folytatta:

-Zsuzsa, tudja, maga most arról beszél, amiket nem tud csinálni, mert a betegsége megakadályozza ebben.

Én azt szeretném, ha arról beszélne hogyan változna meg az élete, ha meggyógyulna? Szeretném, ha minden részletre kiterjedően elmondaná, hogy miként változna meg az élete.

Készen áll erre?

Zsuzsa teljesen meg volt zavarodva.

Készen áll-e? Mire? Mi folyik itt? Megmarkolta a fotel karfáját, hogy felálljon és véget vessen ennek a kínos beszélgetésnek, amikor a tekintete ismét találkozott a vele szemben ülő férfi tekintetével.

Valami volt abban a szempárban, ami miatt lazult markában a szorítás a karfán. Valami eddig soha nem tapasztalt erő és nyugalom áradt felé , behatolt egy eddig nem ismert ajtón át a lényébe amitől azt érezte, hogy ez az utolsó esély…

Zavartan észlelte a saját gondolatát. „Ez az utolsó esély.”

A szája, mint egy tőle idegen testrész, ezt kérdezte:

-Mit ért ez alatt, hogy készen állok erre? Mire kell készen állnom?

Pedig tudta.

-Az igazságra Zsuzsa. Egyszerűen az igazságra. – Olyan szelíden nézett rá az orvos, annyira nem akart semmit és mégis olyan hatalom volt ebben a nem akarásban, hogy ettől egy másik világban érezte magát. Ez a váratlan tapasztalat megmutatott neki valamit az Élet egy eddig ismeretlen dimenziójából.

„Én sosem tudtam így élni. Én csak nagyon akarni vagy feladni tudtam.”
Azon tűnődött egy –két másodpercig, hogy ezt Ő gondolta-e, vagy ez is abból a másik dimenziójú létből érkezett hozzá, amit ez a férfi képviselt a szobában.

Elkezdtek a fejében áramlani a képek, és ezekkel a képekkel hívatlan gondolatok peregtek, megállíthatatlanul. Hallott már olyat, hogy mielőtt meghal valaki, például zuhanás közben, hirtelen lepereg előtte az élete. Kívülről, mint egy megfigyelő, megállapította, hogy valószínűleg ezt élik át a halálba menők, ami ő most.

Zsuzsa pergő gondolatai és képei is a saját életéről szóltak. Érdekes módon nem az elmúlt évekről, a gyermekkoráról, szerelmekről, fiáról, lányáról. Ez egy másik élet volt.

Zsuzsa látta magát, tudta, hogy ez most van, és tudta, hogy teljesen egészséges.

Látta magát, ahogy beszáll az autóba, amit előzőleg telepakolt derekát sajdítóan nehéz bevásárlószatyrokkal, és látta, ahogy megérkezik a házuk elé.

A lánya fogadta otthon, fején a fülhallgató, két lába fent az asztalon és észre sem vette, ahogy anyja megérkezett. Zsuzsa már a látványtól is összerándult; minden kifejeződött benne, amit utált a lányával kapcsolatban. A nemtörődömség, és az a flegmaság, ahogy 17 évesen az életet kezelte és az élettel együtt a szüleit. Zsuzsa tudta, hogy elrontották a férjével, már nagyon rég, ezt a gyermeknevelés dolgot, és igyekezett most helyrehozni, ami helyrehozható volt. Összeszedte minden nyugalmát és odalépett Lillához. A lány levette a fejéről a fülhallgatót, és idegesen, amiért megzavarták, felpillantott az anyjára. „Mi van?” kérdezte, amitől Zsuzsának újra görcsbe rándult a gyomra, de képes volt határozott hangon megszólalni:

„Megjöttem. Akkor vegyük át, amit megbeszéltünk…”

Látta magát, ezt az erős Zsuzsát, ahogy menti, ami menthető, hogy a lányát kihozza a kamaszkor gyilkos sodrásából. Látta, hogy milyen mély fájdalom van ebben a nőben, ahogy egyedül érezve magát ebben a küzdelemben, elveszettnek hitt gyermekét próbálja visszakapni. Megrendítő volt a kép, ahogy ez a Zsuzsa véges energiáit összeszedve próbál ennek az őt semmibe vevő tizenévesnek példát mutatni a saját erejével és életével.

Aztán változott a helyszín.

A fiát látta a Balaton mellett, ahogy az egyetem befejeztével baráti társasággal ültek körül egy asztalt. Hekket eszegettek, sörözgettek, azzal a felszabadultsággal, amit a friss diploma megszerzése és a sok év alatt letudott ezer vizsga megkönnyebbülése után él meg az ember.

Mennyire más ez a gyerek, mint a lánya! Balázs mindig tisztelettudó fiú volt. Olyan érzékeny szeretettel és odaadással nézett az anyjára, hogy Zsuzsa azt érezte senkitől sem kapott soha ilyen gyengéd figyelmet. Ez a fiú annyi mindenért kárpótolta… Lelki finomságában fürdeni ennek a csodálatos embernek, akit ő szült… A legnagyobb ajándék volt az élettől.

De jött ez a lány. Soha nem gondolta, hogy bármi közéjük állhat, de ez a lány megtette. Nem gonoszságból; a lényével olyat hozott Balázs életébe, amivel egy Anya nem versenyezhet. Ezt a lányt nem lehetett nem szeretni, ezt tisztán látta. Igen, már ez a lány fürdik a fia lelki finomságában nap, mint nap. Az egészséges Zsuzsa megértette ezt, de azt is tudta, hogy ehhez össze kell szednie minden bölcsességét és abból fakadó erejét, hogy képessé váljon a helyzetet jól kezelni. „Istenem! Adj ehhez erőt” mondta ez a nő odaát, abban a másik életben.

A beteg Zsuzsa csodálta ezt a nőt. Csodálta a benne lévő szándék tisztaságát.

Zsuzsa, a karosszékben ülve, kábultan nézett maga elé.

Azt gondolta volna, hogy legalább negyed órán keresztül távol volt a képekkel a fejében, de az órára nézve, úgy tűnt neki, mintha a mutató szinte ugyanott állna. Ettől elkezdte rázni a hideg. Lenézett a karfára, megpillantotta a kezét, ahogy markában ugyanazzal a szorítással olvadt egybe a fotellel, mint amikor a kérdés elhangzott: „Készen áll erre?”

„Készen áll erre?” Nem volt benne biztos, de úgy tűnt, mintha az orvos újra feltette volna a kérdést.

De, nem, nem az orvos lehetett ez a hang. Az orvos teljes nyugalommal irányította minden figyelmét egy golyóstollra, amit a két kezében tartott. Még csak rá sem nézett.

„Készen áll erre?”

És jött a többi kép.

Férjét várja otthon. Fél tíz, és szinte odavonzza a tekintetét a kakukkos óra, mint minden nap este 7 órától minden fél órában.

Ő már fél 6-tól otthon volt, ahogy szinte mindig. Az irodai munka minden egyes napja egy bűntudattal terhes párbeszéd volt saját magával. Robotszerűen csinálta végig a nyolc órát; tulajdonképpen néha hetekig nem tudta volna megmondani, hogy mit is csinál odabent. Mintha nem is vele történne ez…

Ez nem is az ő élete.

Ez a nő, ez a másik Zsuzsa tudja, hogy már elég.

Ennek van ereje elmenni és új életet kezdeni.

Érdekes volt, ahogy képből egyszerre világossá vált, hogy ez a nő fél. A lélek magányossága, az élet mindennapjait átható ezer közös élmény és megosztott gondolat hiánya, a simogató érintés utáni reménytelen vágyakozás, vajon ad-e elég erőt, hogy újra kezdje? A karosszékben ülő Zsuzsa visszafojtott lélegzettel figyelte azt a másik nőt. Ez a nő felemeli most a két kezét, amibe olyan tökéletesen simul a rajzceruza és az ecset, és ahogy ezekre a kezekre pillant, képes meglátni bennük az erőt.

Mély lélegzetet vesz, feláll, fogja az utolsó összecsomagolt bőröndöt és kilép a ház ajtaján.

A semmibe mer kilépni…

Zsuzsa beteg testével ült meggyötörten, furcsán előre hajolva. Mint, aki kapaszkodik a két karfába, hogy a benne lévő fájdalmat öklendezve ki tudja hányni. Véreresen könnybe lábadt szemekkel, meredt maga elé. Szája cserepesre száradt, a nyelve erőtlenül tapadt a szájpadlásához, és keserves kínok között, mintha a feje az élete összes megvalósulatlanságának a súlyát hordozná, megpróbált ebből a fejből kinézni.

Az orvos mély együttérzéssel a szemében figyelte őt, egyértelmű volt, hogy ért mindent. Lehet, hogy ez az ember a képeit is látta?

Mindegy volt. Nem félt tőle, mint az elején. Zsuzsa már azt is tudta, hogy nem az orvostól félt, hanem attól, hogy belenézzen az igazság arcába.

Nem is vette észre mikor állt föl, csak hallotta, amint ezt mondja neki lassan a férfi:

-Zsuzsa, ne ijedjen meg attól, amit most látott. Senki nem kényszerítheti arra, hogy olyat vállaljon, amihez nem érez erőt. De tudnia kell, hogy a döntésének a következményeit nem háríthatja másra. Néha könnyebb betegnek lenni, mint egészségesen szembenézni azzal, ami van, és új életet kezdeni.

-Igen, Zsuzsa, néha nehezebb élni, mint meghalni. Nehezebbnek tűnik elindulni, mint átlépni a csendbe. Megértem. De muszáj látnia, hogy mi helyett választja a betegséget. Attól már könnyebb, ha az állapotát a saját választásának tekinti.

Zsuzsa mély megrendüléssel állt ott. Most egy valódi orvos beszélt hozzá, egy valódi orvos hanghordozásával. Szeretet volt a hangjában.

Amikor elbúcsúzott tudta, hogy már nem nézhet a dolgokra úgy, ahogy azelőtt. A tudás terhe kötelezi mostantól.

Hazaérve, pár percre leült az előszobában lévő kis székre és hallgatta a lánya szobájából kiszűrődő zajt. Bizonytalan léptekkel elindult a szoba felé.

Rátette a kezét a kilincsre, egy-két másodpercig készen állt a tenyerében minden izom, hogy lenyomja a hideg fémet… aztán lehorgasztotta a fejét, keze lehullott a kilincsről és néma zokogással állt ott hosszasan.

Pár órával később, miután lepihent egy kicsit és bevette a gyógyszereit hazaérkezett a férje.

Milyen érdekes… Mintha Péter megérezte volna, hogy aznap valami különleges történt, már 7 órára otthon volt.

Zsuzsa száz százalékos bizonyossággal tudta, hogy ez most a Pillanat. Látta a férje szemében a nyugtalanságot és a kérdést egyszerre, és tudta, hogy ha most nem, akkor soha.

-Na milyen volt az új doki?- kérdezte a férje

Zsuzsa felidézte a pillantását az orvosnak, és abból merítve erőt megszólalt:

-Érdekes volt ez az ember. Azt mondta, hogy néha könnyebb meghalni, mint élni.

Péter kezében megállt a mozdulat, ahogy egy széket rakott arrébb a konyhában. Fürkészően emelte a tekintetét a feleségére. Valami olyat fedezett fel az arcában és a szemében, amit már rég látott benne. Lány korában, vagy a házasságuk első éveiben, talán. Ettől az arckifejezéstől már akkor is félt.

Erő volt benne, elszántság, szenvedély. És mindig akart valamit tőle ez az arc, amit ő nem tudott megadni. Egyszerűen meghaladta a képességeit. Érzések, érzések, érzések!! Mit kell ezekkel annyit foglalkozni?

A beteg Zsuzsa már nem akarta annyira az érzéseket.

Felocsúdva a gondolataiból, a felháborodás arckifejezésével fordult felesége felé.

-Hülye ez a pasas! Egyik orvos rosszabb, mint a másik. Keresünk másik orvost.

Maga sem tudta, de lélegzetvisszafojtva figyelte felesége arcát, és elbizonytalanodva várta, hogy felesége megszólaljon és mondjon valamit.

Zsuzsa elfordította a fejét, elnézett abba az irányba, ahol a fia képe volt Edittel. A boldogság, amit a kép sugárzott olyan elérhetetlennek tűnt. Ahogy már a fia is.

Visszafordította a fejét , a férje szemébe nézett és csendesen ezt mondta:

-Igen, keresünk egy másik orvost.

Arca ismét a régi volt, és ugyanebben a pillanatban visszatért a házba reménytelenség rendje és némasága.

Férje megkönnyebbülten nyúlt a leveseskanálért.

Mi történne, ha meggyógyulna?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

ELKÖLTÖZTEM!

Magamról: