Totyogó léptekből

 felnőtté lett életed kísértem.

Hogy jól csináljam ezt;

Istent annyiszor-annyiszor kértem.

Anyává tett a pillanat,

amikor először karomba fogtalak.

S ahogy bőr a bőrhöz ért, égett belém az öröm,

hogy ez örökké így marad.

Már akkor láttam:

nehéz lesz és mégis csodás,

és azt is láttam, hogy az „együtt” 

nem lesz több, mint egy gyönyörű villanás.

Szép volt az út veled…

Mondanám most, hogy

mindig fogom majd kezed,

de tisztán tudom,

hogy életed iskolája nélkülem pereg.

Kicsim, én szülöttem, ne félj!

A tanítás végén ott leszek az iskola küszöbén.

Tárt karokkal várok rád,  hogy mesélj!

Állj meg! Ne menj még!

 Nem csak ennyi ez. Több van itt.

Nem csak kint várok rád, hogy beszélj.

Te nem látsz engem,

de a tanteremben is szüntelen veled-érted vagyok.

Leckéid fájdalma az enyém.

                                                                                                          2016 május-június LA, Szentendre