Beteljesedési pánik

10/07/2016 | Írta: |


Tegnap hosszasan beszélgettem valakivel, aki elmesélte, hogy egy új és boldogító kapcsolatban él a párjával, akire már nagyon régen várt.
Tiszta libabőr voltam a beszélgetés alatt végig. Igazi szerelmes-vágyódós, romantikus és egymásra találós történet bontakozott ki előttem, amit  ritkán hall az ember.
Ők tényleg megtalálták egymást.
Aztán, egyszer csak, (nevezzük Katinak az illetőt) Kati kibökte:
„De képzeld el, hogy annyira hihetetlen volt ez az egész az elején, hogy majdnem szakítottunk. Tamásnak - nevezzük őt annak- velem egy időben lett egy másik kapcsolata és pár hétig így voltunk.”
Kis szünet: „És az az igazság, hogy én is megcsaltam őt.”
Hát, ennél a résznél letettem az addig kezemben lévő tollat és papírt, amit még a beszélgetés elején vettem ki a táskámból és a magával ragadó történet lelkesedése miatt észrevétlenül tovább szorongattam.
Egy felettébb hülye kérdés csúszott ki a számon:
„De miért?”
Ahogy kimondtam, már tudtam a választ: Beteljesedési pánik. Nem tudom, hogy valaki használta-e már ezt a kifejezést; én tegnap óta így hívom ezt a jelenséget.

Ezt erősítette meg mindaz, amit Kati utána elmondott.
Olyan gyorsan, olyan elsöprő erővel történt ez a találkozás és olyan gyönyörűségesen új megtapasztalásokon ment át, hogy  megijedt ettől és kettőt hátra lépett.  Nem ehhez szokott.
Azt megszokta már, hogy állandó küzdelmet élt meg az eddigi kapcsolataiban. Ahhoz is hozzászokott, hogy nem igazán értik egymás nyelvét azzal, akivel együtt vannak, mást gondolnak fontosnak és jelentéktelennek, még a „veled-de mégis egedül” állapotához is jól alkalmazkodott eddig…  de azzal, hogy egymás gondolatait kitalálva érzik egymást, hogy  a legtermészetesebb módon támogatják és segítik a másikat hétköznapok apró történéseivel… na, és hogy a testük minden rezdülése egy harmonikus és boldogságot adó összeillés… Ilyen még nem volt.
„Ági, én nem akartam ezt elhinni. Nem tudtam elhinni. Könnyebb volt egy  pár éjszakás kaland, mint ebbe az újba beleállni.”

Arra gondoltam, hogy, igen, pont erről van szó.
Ezt látom nagyon gyakran, ha körülnézek.
A megszokott forgatókönyvekben már eligazodunk, megtanultuk, hogy, ugyan nehéz így, nem is vagyunk boldogok… de azért ezt már ismerjük. Ez kiszámítható. Ha eddig így túléltük, akkor nem dobjuk ki az ablakon a már ismert és megszokott rosszat, nem beszélve a jól bevált védekező mechanizmusainkról vagy  játszma-stratégiáinkról.
Mert nagyon melós megnézni, hogy miért botlom mindig ugyanabba a típusú nőbe/férfiba, hogy miért termelem ki újra ugyanazokat a helyzeteket, hogy még véletlenül se legyen esélye egy harmonikus párkapcsolatnak az életemben.
Meg hát itt van ez a szembesülés dolog. Akarom én ezt? Akarom tudni, hogy anyám-apám-nővérem-bátyám-nagyszülőm-nagynénim kapcsolati minőségeit másolgatom?
Vagy jó lesz nekem az, ha kiderül, hogy 9 évesen olyat éltem át, ami miatt mai napig nem tudok egy férfiban/nőben sem megbízni?
Esetleg nyilvánvalóvá válik, hogy egy idealizált édesapa képemet rombolom le azzal, hogy rájövök: kimondatlan gyermekkori eskü köt hozzá, ami arról szól, hogy egyedül csak az övé vagyok…
Ér ez ennyit?

Én ki merem mondani, hogy nem mindenkinek éri meg…
Attól függően, hogy mi van a mérleg két oldalán. Amelyik tétel lehúzza a fontosságával, erejével a mérleget, arra billen az élet. Ha az előbb emlegetett apa-kép lerombolása túl nagy veszteség, és nincs helyette egy elképzelhető másik valóság akkor esély sincs egy igaz és boldog kapcsolat kialakítására.

És akkor mi van? Így halunk meg? Úgy, hogy képtelenek vagyunk változtatni?

Igen, sokan így halnak meg.

De én látok egy tendenciát az elmúlt húsz évben egyre dinamikusabban és határozottabban érvényesülni: határozottan gyarapodik azoknak a száma, akik nem akarnak így meghalni.
Egyre többen veszik a fáradságot, hogy megnézzék mibe kanalazta be őket az eddigi életük.
És egyre többen elég bátrak ahhoz, hogy a szembesüléseik után merjenek egy elképzelhető másik valóságot felépíteni.

Tapasztalatom szerint két módon jutnak el az emberek ehhez az ún. elképzelhető másik valósághoz.
Az egyik út, amikor olyan megrázkódtatás ér valakit akár pozitív, akár negatív értelemben, hogy ennek az érzelmi energiája erősebb, mint az őt sakkban tartó energiák együtt. Olyan, ami lehúzza a mérleg ide eső oldalát. Biztosan halott már mindenki ilyesmiről; egyik leggyakoribb változata az élet elvesztésével való drámai szembesülés, akár saját élmény szintjén, akár szeretett személy elvesztése kapcsán. De lehet ez valamilyen más esemény is, ami megrendít bennünket, például szemtanúi leszünk egy ámokfutó gyilkolásának egy iskolában, vagy valamilyen embereket pusztító természeti katasztrófa szele ér el hozzánk testközelségben.
A pozitív pólusú változat szerint ugyanilyen ereje lehet egy bennünket emelő kapcsolatnak vagy példa értékű másik életnek, amikor valaki olyan hatással van ránk, hogy képessé válunk az eddigi életünk gondolati és érzelmi béklyóiból kireppenni és körülnézni.

A lényeg mindig abban van, hogy az élmény, szó szerint,  elsöprő erejű legyen.

Az igazság azonban az, hogy többségünknek a melós változat jut.
A melós változat, amikor lassan, lépésről lépésre, néha kettőt előre egyet hátra lépésben ugyan, de elkezdjük kideríteni, hogy milyen  gondolati és ebből formálódó érzelmi illúziók mentén építettük fel a jelenlegi életünket és az abban főszereplő Én-ünket. Kicsit megnézzük közelebbről: mennyi köze van a mostani énünknek ahhoz, amilyenre eredendően formált minket valami felsőbb intelligencia?

Az írás elején említett Katinknak nagy szerencséje van.
Ő észrevette, hogy mi történik vele. Mögötte van már sok önmagát felfedező év, és megértette saját félelme fontos üzenetét. Kilépve ebből a beteljesedési pániknak  nevezett félelemreakcióból, visszatalált ahhoz a  már tisztábban látó, megerősített önmagához, aki megdolgozott egy másik elképzelhető valóság beteljesedéséért.

A következő három cikkeimben segíteni fogok az olvasóimnak, hogy kicsit a hétköznapi történeteik  mögé lássanak.
Írni fogok arról, hogy ez a bizonyos beteljesedési pánik milyen formában jelenik meg az életünkben.
És,  mivel, nem mindenki jut el a beteljesedés küszöbéig, arról is írok, hogy a sokkal gyakrabban megélt „változtatási pánik” milyen módon formálja a velünk történő eseményeinket, anélkül, hogy észrevennénk.
Bekukkantunk abba a többször emlegetett „elképzelhető másik valóságba”, hogy miért is kell annak elképzelhetőnek lenni, például.

Végül: mindenki kíváncsi arra, hogy miként másképp, igaz?



.






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

ELKÖLTÖZTEM!

Írásaimat itt találod: www.endreihorvathagnes.hu

Magamról:

Mindenki számára vannak utak, ahová hívja az élet. Az én egyik utam az az elkötelezett figyelem és megértési szándék, melyeknek tárgya az emberek cselekedetei mögött megbúvó motiváció. Az a "valami" ami sok esetben beleszól az életünkbe, anélkül, hogy tudnánk róla. Izgalmas, állandó nyitottságot feltételező, folyamatos tökéletesítést kívánó, nagyszerű hivatás. Megtarthatnám ezeket a tapasztalatokat a terápiás munka keretein belül. De miért is tenném? Sokat segíthet egy-egy gondolat, amikor megtalálja a gazdáját. Ezért ezeket a tapasztalatokat, az írás segítségével átadom másoknak. Örömmel teszem: az írás számomra az egyik legizgalmasabb, legörömtelibb létállapot. Amikor írok, otthon vagyok...

Szakmai bemutatkozó