A karácsonyi pofon
12/24/2014
| Írta:
Unknown
|
Juli akkor 8 éves volt, és, mint a legtöbb gyermek ebben a
korban, valahol félúton a Jézuska ajándékába vetett hitben és a gyanakvás között, hogy azért a dolgok
valahogy másképp történhetnek.
Persze ez nem zavarta abban, hogy nagyon várja a Jézuskát,
és egyáltalán mindent, ami Karácsonykor történni szokott. Várta magát a
várakozást és azt a finom nyüzsgést, ami megtöltötte a pici lakást. És
egyszerűen imádta a Szenteste illatát.
Nem volt sok pénzük, de szülei mindig gondoskodtak arról, hogy legyen pár
szem narancs a fa melletti kis asztalon, amitől aztán a fenyő szobát kitöltő
illata teljessé vált. Amikor később, felnőttként visszaemlékezett gyermekkora Karácsonyaira,
mindig ott érezte ezt a Szentestéhez
hozzánőtt ígéretes illatot az
orrában.
Aznap valami más volt. A gyermekek finom antennájával megérezte, hogy a szülei mások, mint tavaly
ilyenkor. Valami vibrált körülöttük, köztük, és az a valami nem volt jó.
Anyja szemében egész nap ott látott valami furcsa
szomorúságot, apja pedig botladozóan nem találta a helyét és a tekintetéből
hiányzott az a fény, amitől mindig olyan biztonságban érezte magát.
Tizenhat évvel később,
2004-ben, Szenteste ünnepi asztalánál,
ahol férjével az első közös Karácsonyukat ünnepelték, éppen szájához emelte a
villán a falatot, amikor önmagát is meglepve a dolog váratlanságától, megértette: annak a szomorúságnak az anyja szemében aznap, köze lehetett ahhoz,
hogy apja két év múlva, sok betegeskedés után végleg elment közülük. Valahogy
nem tudott mit kezdeni a felismeréssel.
Akkor délután, 1998-ban a Jézuska már meghozta a fát. Utóbbi
két évben az erkélyre hozta, és megengedte neki hogy ő díszíthesse nővérével és
anyjával. Azóta ez volt számára az est egyik legfontosabb eseménye; vetekedett
az ajándékok felfedezésével. Jó volt válogatni a díszeket, jó volt csicseregni
a fa körüli hajlongásban, és jó volt az
érzés, amikor minden dísz fent volt, és bekapcsolták az égőket…
Most is ezt csinálták, anyja, nővére és ő. Valahogy minden
csendesebb volt aznap. Válogatták a díszeket, de hiányzott belőle az a hármukat összetartó izgalom, amit
tavaly és tavalyelőtt érzett.
Éppen lehajolt egy
piros gömbdíszért, amikor nővére véletlenül meglökte és kezében a dísszel
anyjának esett, aki épp’ a fenyőfa csúcsára próbálta felrakni a csillagot.
Anyja nekidőlt a fának és csak nővére jó reflexének
köszönhették, hogy a fa nem dőlt fel az összes gondosan felrakott dísszel
együtt.
Anyja visszanyerte az egyensúlyát , egy pillanatra maga elé meredt, majd vörös
arccal felé fordult és szemében villogó
haraggal, olyan lendülettel, ami csak egy felnőttnek szólhat, pofon vágta. Nem
akármilyen pofon volt ez; benne volt valami mélyebbről gyökeredző bánat és
keserűség, és a tehetetlenség dühének
gyilkos ereje.
Juli fel sem fogta mi történik, csak érezte, hogy valami
meleg folyik az orrából. Csodálkozva látta, anyja szemében a rémületet, és
messziről hallotta, ahogy nővére odaugrik anyjához, átöleli a derekát, mintha
le akarná őt fékezni és ezt kiabálja:
-
Anya, ne!
Nem tehet róla!
Akkor már érezte a fájdalmat is, és megértette: anyja
megütötte őt. Erőből. Bántani akarta, úgy ahogy a kegyetlen, szeretetlen anyák bántják a tévében a gyermekeiket.
Akkor, ott, egyszerűen eltört benne valami. A pofon haragja
és dühe minden sejtjét átjárta, és még hozzá adódott az elveszített bizonyosság minden döbbenete. Már nem hitte, hogy a jó anyák nem bántják a gyermekeiket.
A pofon beleégett a lelkébe.
Attól a pillanattól kezdve megváltozott a Karácsony. Már nem
volt olyan színes a fa, nem volt olyan finom a húsleves, és a beszélő baba,
amit ajándékba kapott, puszta tárgyként, barátságtalanul és bénultan bámult rá.
Soha, egyszer sem játszott vele.
Ez volt Juli búcsúzása attól az addig megrendíthetetlen
hittől, hogy a Karácsony a legjobb dolog a világon.
Juli, harminchat évesen, jónak mondható házasságban élt
későbbi férjével, és elhivatott anyaként
nevelte az öt éves Danit és a nyolc éves Lilit.
Szülei már nem éltek, anyja is meghalt tavalyelőtt, egészen
váratlanul, egy influenza szövődményeként kialakult tüdőgyulladásban.
A 2014-es Karácsony úgy indult, mint bármelyik eddig, gyermekei születése óta.
Mivel két helyen is
dolgozott, hétvégenként örült, hogy nem
kell kimozdulnia otthonról így ebben az évben is az utolsó hétre maradt a
legtöbb elintézni való dolog.
Ahogy a gyerekek nőttek megszaporodtak a teendők, épp úgy,
mint gyerekei körül a tanítók, tanárok,
edzők, barátok , és ijesztően hosszú listával a kezében indult útnak, hogy
beszerezze az összes ajándékot, amit felírt.
A szíve mélyén érezte, hogy ezzel így valami nincs rendben,
de valami mindig elhallgattatta benne a csendes tiltakozást, és tette azt, amit
legtöbben ilyenkor. Végig verekedte magát pici autójával a csúcsforgalmak
őrületén, lenyelte, amikor egy mögötte szemmel láthatóan siető autóból valaki az öklét rázva
lehülyekurvázta, mert a zebrán átengedett egy gyalogost, és megpróbálta a
fejében száguldó gondolatokat rendbe szedni, hogy a gyomrában ne érezze azt a
csomót, amitől hazaérve enni sem tudott.
Szenteste előtti este még átnézte az étkészletet, hogy
minden első ünnepre meghívott vendégnek van-e kés, villa és egyéb dolgok, majd
egy fejbiccentéssel nyugtázta, hogy mostanra mindent elintézett, amit
tervezett. Még a napközis tanító néninek
is megvette utolsó pillanatban az ajándékot, amit, nem is értette, hogyan
felejthetett el, mert fent volt a listán, ahogy a dadusé, óvó nénié és mindenki
másé, akik a gyermekei életének fontos szereplői voltak.
Szenteste délutánján már olyan fáradt volt, hogy amikor
kisfia szeméből áradó várakozást észrevette egyszerűen nem volt ereje
megosztani vele ezt az érzést. Elkapta a tekintetét Dani csillogó tekintetéről,
és a feladatra koncentrált. Elküldte férjét a kisfiúval sétálni, hogy nyugodtan
díszíthesse a fát Lilivel. Megkérte a
lányát, hogy hozza be a díszeket és a kislány boldogan szaladt, mert tudta,
hogy közeledik a pillanat, amikor az ajándékok megérkeznek és majd
szétfeszítette a kíváncsiság, hogy köztük lesz-e a rózsaszín mobiltelefon,
amiért már olyan régen könyörgött.
Juli hálás volt a lányának a segítségért, aki mindig nagyon
anyja kedvében akart járni, mert látta, hogy esténként olyan fáradt. A kislány
sokszor érezte azt, hogy talán ő tehet róla, és csendes, visszafogott gyermekké
vált az évek során.
Férje már felállította a fát a szokott helyre, a nappali
egyik sarkába, így már csak a díszek felrakása maradt, amit Lili zavarba ejtően
nagyobb lelkesedéssel csinált, mint ő.
Lánya gondosan, szín szerint kiválogatta a díszeket, eltervezte,
hogy mit hova tegyenek, és tőle
szokatlan felszabadultsággal csacsogott miközben guggolva adogatta anyjának a
földön lévő dobozból a csillogó darabokat.
Az egyik díszt éppen nyújtotta, hogy anyja vegye el
tőle, de valahogy gyorsabban húzta
vissza a kezét, mint kellett volna, és az aranyszínű gömb kicsúszott a kezükből.
Ahogy Juli ösztönösen előre hajolva utána kapott a
gömbdísznek, elvesztette az egyensúlyát
és másik kezével, ugyanilyen ösztönösen egy faágba kapaszkodott, ami elég volt
ahhoz, hogy a fa megbillenjen. Utolsó pillanatban tudta megállítani a fát, de addigra
több dísz leesett és összetört.
Nem gondolkodott, amikor a keze előre lendült.
Úgy jött belőle a mozdulat, ahogy a vulkán tör ki hosszú
várakozás után, amit a természet rendje erőszakolt rá.
Lili arcocskáján nagyot csattant a pofon, a gyermek szinte megingott bele.
Juli látta lánya szemében a rémületet, és egyszerre olyan
ismerős lett számára ez a helyzet. Dermedten meredt lányára és hirtelen
elkezdett vele forogni a világ. Kitántorgott a konyhába, leroskadt egy székre,
és kitört belőle a zokogás. Olyan mélyről, amiről nem is tudta, hogy létezik.
Képtelen volt felmérni, hogy milyen hosszú ideig ült ott, amikor
csendben nyílt az ajtó, és a nyílásban meglátta kislánya ijedten aggódó arcát,
ahogy őt keresi.
Lili odaszaladt hozzá, és az ölébe hajtotta a fejét. Amikor
felemelte a fejecskéjét és megszólalt, valami különös fény áradt a szeméből.
-Anya! Nem haragszom! Szeretlek, anyukám!
Juli ránézett nyolc éves gyermekére, és olyan érzés járta át
az egész testét, ami ismeretlen volt számára. Ez a minden sejtjét átható érzés,
mintha feloldozta volna valami alól. Nem tudta
megfogalmazni, hogy mi alól, de mintha közel harminc év terhe gördült
volna le róla.
Megfogta kicsi lánya mindkét kezét, gyengéden megpuszilta
először az egyiket, aztán a másikat, majd a kedves arcocskát, és halkan ezt
mondta gyermekének.
-Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!
És arra gondolt, hogy, hogy EZ a karácsony. Ha a Karácsony ünnepe
arról szól, hogy Valaki egykor a
földre érkezett, hogy megváltsa az
embereket, akkor ez a valami , ami a lánya szeméből felé árad, EZ a Karácsony.
Szelíden megfogta Lili kezecskéjét és odament vele a nappali
polcán lévő fotóhoz. Édesanyja arcképe volt rajta.
Kezébe vette a fotót, belenézett Édesanyja szemébe és
megosztotta vele azt, amit a lányától most kapott. Szinte érezte, ahogy áradt a testéből-lelkéből a kép felé valami, és
hogy ez az áradás elér ahhoz a szomorú tekintetű asszonyhoz, aki az ő Édesanyja
volt.
Meg mert volna esküdni, hogy a fényképből visszanéző szemekben könny csillant meg.
Meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy az anyja ezt
suttogja a fotóból:
„Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!”
Alig láthatóan lebbent meg a nappali fehér függönye, és egyszerre minden dísz fényesebben
ragyogott a fán.
ELKÖLTÖZTEM!
Írásaimat itt találod: www.endreihorvathagnes.hu
Magamról:
Mindenki számára vannak utak, ahová hívja az élet.
Az én egyik utam az az elkötelezett figyelem és megértési szándék, melyeknek tárgya az emberek cselekedetei mögött megbúvó motiváció. Az a "valami" ami sok esetben beleszól az életünkbe, anélkül, hogy tudnánk róla. Izgalmas, állandó nyitottságot feltételező, folyamatos tökéletesítést kívánó, nagyszerű hivatás.
Megtarthatnám ezeket a tapasztalatokat a terápiás munka keretein belül.
De miért is tenném?
Sokat segíthet egy-egy gondolat, amikor megtalálja a gazdáját. Ezért ezeket a tapasztalatokat, az írás segítségével átadom másoknak.
Örömmel teszem: az írás számomra az egyik legizgalmasabb, legörömtelibb létállapot. Amikor írok, otthon vagyok...
Szakmai bemutatkozó
Nem tudok mit mondani, zokogva olvastam el
VálaszTörlésNehéz a könnyeket visszatartani
VálaszTörlésKönnyes szemmel Édesanyámra gondoltam, aki már rég nincs közöttünk.
VálaszTörlésGyönyörű történet. Az édesanyámra gondoltam én is.
VálaszTörlésSzomorú,magányos Karácsonyokra emlékszem,a szüleim már elváltak.Később,amikor anyuval és a két fiammal,meg a férjemmel karácsonyoztunk,úgy éreztem:EZ a Karácsony ,családdal,szeretetben,együtt.1995-ben még így ünnepeltünk.Az 1996-os Karácsonyt már ellenségemnek se kívánom:a nagyobb fiamat október végén meggyilkolták,azóta kínszenvedés a Karácsony.97-ben csak hárman álltunk a fa körül,anya ,a kisebb fiam és én,apa már másik fa mellett állt.2004-ben már anya nélkül karácsonyoztunk.Csoda e ha nekem a karácsony csak könnyeket hoz?
VálaszTörlésKedves Edit! Szíven ütött, amit írt. És teljesen megértem...
VálaszTörlés