Mert mindenki így csinálja...
8/29/2015
| Írta:
Unknown
|
Férjemmel augusztus 20-a előtt hirtelen felindulásból
eldöntöttük, hogy elutazunk erre a
hosszú hétvégére a horvát tengerpartra. Ha már idén a nyaralás nem jött össze,
legalább pár napig szívjunk magunkba egy kis napsugárral fűszerezett, friss
tengerparti levegőt.
Barátaink ajánlották a szállodát, és valóban: különleges
hely volt, ahová érkeztünk.
Tulajdonképpen egy
kisebb félszigetre kerültünk, ahol a szálloda-komplexum csendesen és szinte
észrevétlenül bújt meg a hatalmas, buján zöldellő, zegzugos kertben. Akárhová
néztünk mindenhol gyönyörű fákat, bokrokat, virágzó leandereket láttunk, és a
park minden része csábított valami
gyönyörűséggel.
Érdekes kontraszt volt ehhez képest a
medencék látványa a mesterséges kiépítettségével, de ez, ugyebár, hozzá tartozik
egy üdülő szolgáltatásaihoz.
A tengerpart volt az igazi meglepetés!
Páratlan gyönyörűséget nyújtott: az öblök intimitása és a tágasság egyszerre volt jelen.
Szemben a másik part vonulata, kis falukkal, zöldellő erdőkkel, sziklás
kiugrókkal, templomtornyokkal, lábunk alatt szikrázóan ég-kék víz.
A napozó teraszok természetességét a húsz méternyivel beljebb elterülő, hűs
árnyékot kínáló, kedvesen erdő-szerű rész tette még hangsúlyozottabbá.
Lenyűgöző volt az egész.
Rögtön, zsigerből elkezdtem aggódni: Ez itt a tengerparton
olyan szép, hogy biztos kora reggeli órában kell lejönnünk holnap, hogy legyen
helyünk. Aztán megnyugtattam magam, hogy akkor ott lesz a varázslatos kert, és
egyébként is; beállítjuk az órát, és korábban felkelünk.
Nem sikerült korábban felkelnünk. Megszólalt az óra, de
közös egyetértésben egymásba kapaszkodva, nehogy a másik mégis meggondolja
magát és felkeljen, makacsul aludtunk tovább.
Így, aztán nem tudtunk helyet foglalni, mert 11 óra volt,
mire kényelmesen megreggelizve, összekészülve, megfelelő fényvédő faktorral
ellátva bőrünket elindultunk a partra.
Gyomromban a helyvadászat vibráló izgalmával lépegettem az
ösvényen és önmagammal vitatkoztam, hogy azért sem megyek medence mellé. Nekem
a természet, a tenger kell tengeri szellővel, a fák a hűvösükkel és az illatkompozíció, ami ehhez a csomaghoz
tartozik.
A medencék körül nem volt szabad hely.
Zsúfoltság érzetét keltette az ágyakon fekvő rengeteg ember, pedig itt is
hatalmas volt a terület.
Meg is ijedtünk egy pillanatra; lehet, hogy nem maradt már
napozóágy az ilyen illetlenül későn kelőknek???
Amikor a tengerpartra értünk meglepő látvány fogadott:
Rengeteg szabad ágy kínálta magát, valójában az üdülők töredéke
képviselte magát a parton.
Hm… Cápa. Nem az itt
nincs. Cunami-veszély. Adriai öbölben vagyunk.
Értetlenül, de boldogan válogattam a hatalmas kínáltban, és
ahogy drága férjem mondaná: „mint egy jóllakott napközis,”elégedetten foglaltam
el a tökéletes ágyat a tökéletes helyen.
Nap, tenger,fák, zöld, kék, szikla, szellő. Ez az!!!
Sajnálkozva gondoltam azokra, akik fent rekedtek a medencét
körülvevő beton fogságában, ahol legalább 10 fokkal melegebb volt.
Amikor jöttünk visszafelé, alaposan tanulmányoztam a fenti
helyzetet.
Hőségben vörösre sült arcok, napágyon a kövezet melegétől
kimerült testek elnyúlt látványa fogadott.
Gyermekeik után, a csúszós betonon idegesen szaladgáló
anyukák próbáltak a helyzet uraként feltűnni. A férfiak egy része veszélyesen
piros bőrrel alélt el a napon, az éberek nagyobb része sört iszogatott, vagy
a mobiltelefonját nézegette.
Férjem elment, hogy illemhely után nézzen, mielőtt ebédelni
megyünk, én pedig leültem egy árnyékban meghúzódó padra és onnan szemlélődtem
tovább.
Egy család vonzotta oda a tekintetem, és egy magazinnal álcázva
élénk érdeklődésemet, elkezdtem figyelni őket.
A papa, a sörivók táborából, jókorákat böfögve bámulta az
ellenkező nemű, barnára sült, feszesebb korosztályt.
Az elszántan napozó anyuka mellett ült 13-14 év körüli lánya, kezében egy könyvvel.
Anyuka megszólalt: Atyaisten,
milyen meleg van itt. Alig kapok levegőt.
Kislány ijedten nézett fel a könyv lapjairól: Rosszul vagy ,
Anyu?
Anyuka: Azt hiszem leégtem. Lehet, hogy napszúrást is
kaptam? Kicsit szédülök.
Kislány: Anyu, miért nem mész le a partra a fák közé, ott
olyan jó hűvös van. Amikor búvárkodni voltunk az oktatóval, ott voltunk egy jó
darabig, nagyon jó az a hely.
Anyuka eltűnődött, majd megszólalt. A partra? Ott alig
voltak reggel. Nézd meg: mindenki itt van.
A kislány pár pillanatig némán nézte az anyukáját, látszott,
hogy a gondolatok a fejében sebesen száguldanak. Látszott a tekintetében a
kérdés, amit nem mondott ki. Látszott, hogy tudja: kár is lenne itt bolygatni a
helyzetet.
Lassan visszafordította a fejét a könyvhöz, és folytatta az
olvasást.
Én magamban, tiszta szívből azt kívántam ennek a kislánynak,
hogy az egyik gondolat, ami átsuhant a fején ez legyen:
Lehet másképp is élni, és én úgy fogok.
ELKÖLTÖZTEM!
Írásaimat itt találod: www.endreihorvathagnes.hu
Magamról:
Mindenki számára vannak utak, ahová hívja az élet.
Az én egyik utam az az elkötelezett figyelem és megértési szándék, melyeknek tárgya az emberek cselekedetei mögött megbúvó motiváció. Az a "valami" ami sok esetben beleszól az életünkbe, anélkül, hogy tudnánk róla. Izgalmas, állandó nyitottságot feltételező, folyamatos tökéletesítést kívánó, nagyszerű hivatás.
Megtarthatnám ezeket a tapasztalatokat a terápiás munka keretein belül.
De miért is tenném?
Sokat segíthet egy-egy gondolat, amikor megtalálja a gazdáját. Ezért ezeket a tapasztalatokat, az írás segítségével átadom másoknak.
Örömmel teszem: az írás számomra az egyik legizgalmasabb, legörömtelibb létállapot. Amikor írok, otthon vagyok...
Szakmai bemutatkozó
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése