Mert mindenki így csinálja...



Férjemmel augusztus 20-a előtt hirtelen felindulásból eldöntöttük, hogy elutazunk erre  a hosszú hétvégére a horvát tengerpartra. Ha már idén a nyaralás nem jött össze, legalább pár napig szívjunk magunkba egy kis napsugárral fűszerezett, friss tengerparti levegőt.

Barátaink ajánlották a szállodát, és valóban: különleges hely volt, ahová érkeztünk.

 Tulajdonképpen egy kisebb félszigetre kerültünk, ahol a szálloda-komplexum csendesen és szinte észrevétlenül bújt meg a hatalmas, buján zöldellő, zegzugos kertben. Akárhová néztünk mindenhol gyönyörű fákat, bokrokat, virágzó leandereket láttunk, és a park minden része  csábított valami gyönyörűséggel.
Érdekes kontraszt volt ehhez képest a medencék látványa a mesterséges kiépítettségével, de ez, ugyebár, hozzá tartozik egy üdülő szolgáltatásaihoz.

A tengerpart volt az igazi meglepetés!

Páratlan gyönyörűséget nyújtott: az öblök  intimitása és a tágasság egyszerre volt jelen. Szemben a másik part vonulata, kis falukkal, zöldellő erdőkkel, sziklás kiugrókkal, templomtornyokkal, lábunk alatt  szikrázóan ég-kék víz.
A napozó teraszok természetességét a húsz méternyivel beljebb elterülő,  hűs árnyékot kínáló, kedvesen erdő-szerű rész tette még hangsúlyozottabbá.
Lenyűgöző volt az egész.

Rögtön, zsigerből elkezdtem aggódni: Ez itt a tengerparton olyan szép, hogy biztos kora reggeli órában kell lejönnünk holnap, hogy legyen helyünk. Aztán megnyugtattam magam, hogy akkor ott lesz a varázslatos kert, és egyébként is; beállítjuk az órát, és korábban felkelünk.

Nem sikerült korábban felkelnünk. Megszólalt az óra, de közös egyetértésben egymásba kapaszkodva, nehogy a másik mégis meggondolja magát és felkeljen, makacsul aludtunk tovább.
Így, aztán nem tudtunk helyet foglalni, mert 11 óra volt, mire kényelmesen megreggelizve, összekészülve, megfelelő fényvédő faktorral ellátva bőrünket elindultunk a partra.

Gyomromban a helyvadászat vibráló izgalmával lépegettem az ösvényen és önmagammal vitatkoztam, hogy azért sem megyek medence mellé. Nekem a természet, a tenger kell tengeri szellővel, a fák a hűvösükkel és az  illatkompozíció, ami ehhez a csomaghoz tartozik.

A medencék körül nem volt szabad hely. Zsúfoltság érzetét keltette az ágyakon fekvő rengeteg ember, pedig itt is hatalmas volt a terület.
Meg is ijedtünk egy pillanatra; lehet, hogy nem maradt már napozóágy az ilyen illetlenül későn kelőknek???

Amikor a tengerpartra értünk meglepő látvány fogadott:
Rengeteg szabad ágy kínálta magát, valójában az üdülők töredéke képviselte magát a parton.
Hm…  Cápa. Nem az itt nincs. Cunami-veszély. Adriai öbölben vagyunk.

Értetlenül, de boldogan válogattam a hatalmas kínáltban, és ahogy drága férjem mondaná: „mint egy jóllakott napközis,”elégedetten foglaltam el a tökéletes ágyat a tökéletes helyen.

Nap, tenger,fák, zöld, kék, szikla, szellő. Ez az!!!

Sajnálkozva gondoltam azokra, akik fent rekedtek a medencét körülvevő beton fogságában, ahol legalább 10 fokkal melegebb volt.
Amikor jöttünk visszafelé, alaposan tanulmányoztam a fenti helyzetet.

Hőségben vörösre sült arcok, napágyon a kövezet melegétől kimerült testek elnyúlt látványa fogadott.
Gyermekeik után, a csúszós betonon idegesen szaladgáló anyukák próbáltak a helyzet uraként feltűnni. A férfiak egy része veszélyesen piros bőrrel alélt el a napon, az éberek nagyobb része sört iszogatott, vagy a mobiltelefonját nézegette.
Férjem elment, hogy illemhely után nézzen, mielőtt ebédelni megyünk, én pedig leültem egy árnyékban meghúzódó padra és onnan szemlélődtem tovább.

Egy család vonzotta oda a tekintetem, és egy magazinnal álcázva élénk érdeklődésemet, elkezdtem figyelni őket.

A papa, a sörivók táborából, jókorákat böfögve bámulta az ellenkező nemű, barnára sült, feszesebb korosztályt.
Az elszántan napozó anyuka mellett ült  13-14 év körüli lánya, kezében egy könyvvel.

Anyuka megszólalt: Atyaisten, milyen meleg van itt. Alig kapok levegőt.

Kislány ijedten nézett fel a könyv lapjairól: Rosszul vagy , Anyu?

Anyuka: Azt hiszem leégtem. Lehet, hogy napszúrást is kaptam? Kicsit szédülök.

Kislány: Anyu, miért nem mész le a partra a fák közé, ott olyan jó hűvös van. Amikor búvárkodni voltunk az oktatóval, ott voltunk egy jó darabig, nagyon jó az a hely.

Anyuka eltűnődött, majd megszólalt. A partra? Ott alig voltak reggel. Nézd meg: mindenki itt van.

A kislány pár pillanatig némán nézte az anyukáját, látszott, hogy a gondolatok a fejében sebesen száguldanak. Látszott a tekintetében a kérdés, amit nem mondott ki. Látszott, hogy tudja: kár is lenne itt bolygatni a helyzetet.
Lassan visszafordította a fejét a könyvhöz, és folytatta az olvasást.

Én magamban, tiszta szívből azt kívántam ennek a kislánynak, hogy az egyik gondolat, ami átsuhant a fején ez legyen:

Lehet másképp is élni, és én úgy fogok.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

ELKÖLTÖZTEM!

Írásaimat itt találod: www.endreihorvathagnes.hu

Magamról:

Mindenki számára vannak utak, ahová hívja az élet. Az én egyik utam az az elkötelezett figyelem és megértési szándék, melyeknek tárgya az emberek cselekedetei mögött megbúvó motiváció. Az a "valami" ami sok esetben beleszól az életünkbe, anélkül, hogy tudnánk róla. Izgalmas, állandó nyitottságot feltételező, folyamatos tökéletesítést kívánó, nagyszerű hivatás. Megtarthatnám ezeket a tapasztalatokat a terápiás munka keretein belül. De miért is tenném? Sokat segíthet egy-egy gondolat, amikor megtalálja a gazdáját. Ezért ezeket a tapasztalatokat, az írás segítségével átadom másoknak. Örömmel teszem: az írás számomra az egyik legizgalmasabb, legörömtelibb létállapot. Amikor írok, otthon vagyok...

Szakmai bemutatkozó