Endrei-Horváth Ágnes: Most már minden rendben lesz, Nagyi...

Itt is élnek emberek- gondolta Éva, ahogy rákanyarodott a tanyához vezető keskeny útra. Újból megállapította, mint minden évben, amikor erre járt, hogy ez a hely itt, tényleg az Isten háta mögött van.

Az autó éppen csak elfért a keskeny csapáson, és minden behajló bokor veszélyt jelentett a gyönyörű, új Lexus gyöngyház-fehér színére nézve.

Ez volt a harmadik Karácsony, amikor a Balogh családot meglátogatta. Újra ide érkezett meg mindenféle jóval felpakolva az autóját. Igen, már harmadszor választotta valamiért ezt a családot a szokásos évi jótékonysági akciója tárgyául. Maga sem tudta megmagyarázni magának miért ragadt itt, hisz azelőtt minden évben más helyen jótékonykodott.

Talán az a különös vibrálás ott belül, amit mindannyiszor érzett, amikor erre járt. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és most is azt a furcsa csillogást látta a saját szemében, amit az eddigi alkalmakkor, amikor közeledett a pici házhoz, ami évről évre rosszabb állapotban fogadta. Érdekes, hogy ez a csillogás még pár napig ott volt a tekintetébe, miután visszatért a saját, mindennapi életébe.

Nem akármilyen élet volt az övé. Szépség, siker, karrier. Jó egyetem külföldön, vezető állás itthon. Mindehhez a tökéletes külsejű, művelt és intelligens férj. Éva élete egyszerűen tökéletes volt.

Kötelességének érezte, hogy ünnepekkor, különösen Karácsonykor, gondoljon azokra, akik szegény sorban élnek.

Komoly összeget szánt arra, hogy ilyenkor boldoggá tegye a gyerekeket, akiket meglátogatott. Nem kímélte a pénztárcáját és az idejét sem, amikor a játékboltban összeválogatta az ajándékokat, ahol érdekes módon olyan szabadnak érezte magát, mint gyermekkorában, amikor Nagyival a réten játszottak. Nem értette miért és honnan jön ez az érzés, csak elégedetten tudomásul vette.

Egy dolgot nem szeretett az egészben: mindig összerándult a gyomra, azon a látványon, hogy a felnőttek mennyire mohón kaptak a csomagok után, amikben csak a legalapvetőbb élelmiszerek voltak. Liszt, étolaj, rizs.. a szokásos dolgok. Kimondottan zavarta ez, nem tudta hová tenni az egész jelenséget, és azt sem tudta hogyan kell viselkedni ehhez. Mérhetetlenül zavarban volt, amikor látta a szükségnek ezt a kegyetlen őszinteségét. Kellett egy-két hét, mire ezeket a képeket ki tudta törölni a memóriájából, hogy újra a reklám világára tudjon összpontosítani, amiben tökéletesen otthon érezte magát.

Most ahogy újra közeledett a Balogh tanya felé, már készült erre. Edzette magát erre a kínos, pár pillanatra.

Amikor megállt és kiszállt az autóból furcsának találta, hogy nem szalad elé senki. Megborzongott egy pillanatra ettől a csendtől, ami fogadta. Zsuzska jutott eszébe, a 6 éves szöszi, bújós Zsuzska, akihez kimondottan kötődött. Akárhányszor erre a kislányra nézett, mindig arra gondolt, hogyha lenne gyereke, akkor biztosan ilyen lenne. Az elmúlt két hétben olyan sokszor gondolt rá valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal… mintha húzta volna Zsuzskához egy láthatatlan fonal. Furcsa volt.

Bekopogott az ajtón. Hosszabb volt a várakozás csendje, mint várta.

Péter, a legidősebb kamasz fiú nyitotta ki az ajtót, akinek a szemében rögtön látta, hogy valami baj van.

Belépett és abban a pillanatban számolni kezdte az embereket a konyhában, ami az egyetlen fűtött helyiség volt napközben. Hét embernek kell lenni, hét embernek… hajtogatta magában ésszerűtlen rémülettel.

Mihály, az apa állt az asztal mellett, karján a legkisebb gyermekkel, aki tavaly ősszel született. „Bianka” suhant át Éva fején, ahogy meglátta a picit. Milyen nagy már..

Gergő..Ő is hogy megnőtt tavaly óta, már kezd kamaszodni.

Aztán megpillantotta Zsuzskát. A kislány a szemébe nézett, és dühösen elfordult tőle.

Éva nem értette mi történik itt.

Hol van a zsivaj? Hol van a mosolygás és a várakozás a szemekből?

És hol van Eszter? És hol van a nagylány? Katinka. Hol vannak?

Teljesen indokolatlannak tűnt a pánik, amit érzett, mert bárhol lehettek. A ház körül, a nagyszobában, de az is lehet, hogy még nem érkeztek valahonnan haza.

De Éva látta a szemekből, hogy másról van szó…

-Mi történt, Mihály?

-A férfi lehajtotta a fejét és némán nézte az asztalt. Péter, a nagyfiú, mintha érezte volna, hogy segítenie kell, az ajtóból odasétált az apjához és korát meghazudtoló határozottsággal vette el Biankát az apjától.

A férfi nem is tiltakozott. Mintha jelezte volna ezzel, hogy nehéz lesz a súlya annak, amit mondani fog.

-Évike… Már nem tudtak segíteni rajtuk. Túl későn kerültek kórházba. Nem tudtak már mit tenni.

Pedig csak egy egyszerű megfázásnak indult. Évike… Pedig én begyalogoltam hajnalban a faluba, hogy mentőt hívjak. Évike, én mondtam Eszternek, hogy orvos kéne.

-De tudja milyen Eszter. Olyan erős volt mindig. Most is azt mondta, hogy minden rendben lesz.

Éva felfogta a szavakat, és azt is, hogy Mihály azt közli most vele: Eszter és Katinka betegek voltak és ebbe belehaltak.

Az első gondolata az volt, hogy milyen kár, hogy így elrontották ezt a nagyszerű délutánt. Most hiába hozta a sok ajándékot, a gyerekek nem fogják azzal a lelkesedéssel körülzsongani, ahogy eddig.

Amikor ráébredt a saját gondolatainak a valószerűtlenségére, megrémült attól, hogy talán valaki hallotta, ami a fejében volt. Kiverte a veríték a felismeréstől, hogy ezek az ő gondolatai.

Aztán csak nézett a férfira, kérdőn, várva hogy mondjon még valamit. Mondja azt, hogy, de szerencsére, vagy hogy: aztán hál’ istennek , vagy akármit, amitől szétoszlik ez a sűrű rettenet a szobában, és kiderül, hogy mégis lehet osztani a meglepetéseket. Sikongatva bontogathatják a gyerekek az ajándékokat, és Eszter pedig erős karjával kinyúl az élelmiszeres dobozért, és serényen elkezdi pakolni a dolgokat a polcokra.

Mindent a helyére, rendben.

Mert az ő családja csak szegény. Nem koszos, és nem lusta. Eszter emelt fővel, szemében az örökös elszántság dacos fényével vállalta a tisztes szegénységet. Évát mindig lenyűgözte ez. Tiszteletet érzett a nő iránt, aki a létezésnek egy számára elképzelhetetlen formáját képviselte. Tisztában volt vele, hogy valami magasabb rendűvel van dolga, amikor erre a nőre néz. Sorra peregtek Éva szeme előtt a képek, hosszúnak tűnő percekig, pedig a férfi csak egy pillanatra csendesedett el.

Mihály folytatta:

-Éjjel kettő körül már olyan magas láza volt mindkettőnek, hogy Katinka elkezdett félrebeszélni.

Akkor mentem be a faluba. Hajnalban ért ki a mentő, akkor még nem gondoltuk... De Katinka már délután elment. Eszter másnap reggel.

A férfi hangjából elfogyott az erő. Lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, és egyik kezével megtámaszkodott az asztal szélében, ahogy megroggyant a térde.

Zsuzska, aki eddig neki háttal állt az egyik szék mellett, most hirtelen megfordult és hangosan kiabálva, haragtól villogó szemmel szaladt oda Évához:

-Hol voltál? Miért nem jöttél? Hát nem hallottad, hogy hányszor hívtalak, hogy segíts? Te be tudtad volna vinni őket a doktor bácsihoz! Neked van autód, apának nincsen. Te be tudtad volna vinni anyát!

A kislány két pici kezecskéjével megragadta Éva kabátját, és ütemesen rángatni kezdte, mintha még meg lehetne változtatni a dolgokat és ennek a nőnek, itt, hatalmában állna ez.

-Nem hallod? Anya mondta, hogy te nagyon gazdag vagy. A gazdagok mindent megtehetnek…
A kislány szemében valódi remény csillant meg.

-Hozd vissza Anyát! Kérlek!! Te biztosan meg tudod tenni… Hozd vissza Anyát és Katinkát!

Éva minden ízében remegett, és, mintha elzsibbadt volna a szája és a nyelve, képtelen volt megszólalni. "Szóval ezt akartad Zsuzska... Ezért éreztem, hogy annyira hívsz engem..."

Csak nézett le Zsuzskára és azt érezte, hogy mindent odaadna, ha visszahozhatná neki ezt a két embert. Karriert, pénzt, sikert. Mindent. Először érezte életében, hogy ezek a dolgok semmit sem jelentenek.

Olyan volt ez a felismerés, mintha ezzel lekerült volna róla egy réteg bőr, amiről eddig azt gondolta, hogy hozzá tartozik a lényéhez. Gyengének, tehetetlennek és meztelennek érezte magát.

Otthon az ágyban fekve, zavartan és még mindig dideregve azon gondolkodott, hogyan került haza.

Semmire sem emlékezett. Arra sem ahogy kijött a tanyasi házból és arra sem, hogy hazatért. Csak férje ijedt hangjára emlékezett, ahogy segíteni próbál neki, hogy ágyba kerüljön.

Megváltásként érkezett az érzés, ahogy zuhan valami mélységbe, ahol megszűnnek a gondolatok.

Elaludt.

Gyorsan érkezett az álom.

Gyermekkora rétjén volt, 12 évesen és ott volt mellette a fűben ülve Nagyi.

Éva azzal a bizonyossággal, hogy itt a világon semmi baj nem érheti, hajtotta Nagyi ölébe a fejét.

Nagyi a homlokára tette a kezét, és gyengéden simított hátra pár szabadságot vágyó tincset a többi, lófarokba rendezett, csillogóan barna, selymes hajához..

Kiséva felnézett erre a mindig biztonságot sugárzó arcra, és tudta, hogy választ fog kapni a kérdésére.

-Nagyi!

-Tessék kicsikém!

-Hogyan kell jó embernek lenni? Te mindig azt mondtad, hogy segítsünk másoknak. De hogyan kell ezt jól csinálni?

-De hisz’ tudod te ezt Kicsikém, mosolygott a kék szempár. Hiszen segítesz az embereknek.

-Nagyi, valamit nem jól csinálok.

-Mindent jól csinálsz, Édesem.

-Nagyi, te most azt hiszed, hogy én 12 éves vagyok, de nem; 36 éves vagyok és már felnőttem.

-Igen, Kicsim, tudom

- Nagyi! Én azt hittem, hogy segítek az embereknek. De valahogy nem jól sültek el a dolgok. Valami kimaradt. Érzem, hogy valami kimaradt, de nem tudom mi.

-Ó, Drágaságom, e miatt ne fájjon a fejecskéd. Tudod néha az élet elsodorja az embereket idegen utakra, de a legtöbben visszatérnek. Kicsit te is elsodródtál magadtól, de látod: észrevetted és újra itt fekszel az ölemben, ahogy régen. Adni akartál, igaz? És adtál is. Abból adtál, amiből több volt, mint, amire szükséged van. Már ez is nagy dolog, Édesem! Nem szabad ezt alábecsülnöd. Az emberek többsége ezt sem teszi meg. Az emberek többsége a figyelmét korlátlanul átadja annak, hogy még többet akar, és nem is vesz észre mást.

-Engem sosem érdekelt a pénz. Te is tudod, hogy mindig csak a munkám érdekelt.

-Hát persze. Ez is gyakori: a figyelmünket minden feltétel nélkül oda irányítjuk, hogy valamivé válni akarunk. Te, Kicsim, csak valamivé válni akartál. Ez is egy tapasztalat.

-De hogyan kell másképp Nagyi? Tudom, hogy elmondtad ezt régen nekem, de elfelejtettem…

Kiséva, összeolvadva a jól ismert nagyi-illattal, tudni akarástól kitágult pupillákkal nézett fel, várván, hogy érkezzen a válasz.

-Tudod, a jó válaszokat mindig a figyelem adja meg, Kicsikém. Ha a figyelmünket korlátlanul áruba bocsájtjuk, akkor nem marad belőle. Nem marad a mindennapok apró titkaira. Nem marad a gyermek-énünkre és a virágokra.

Kiséva tudta, hogy ez a beszélgetés nem az ébrenlét logikája mentén zajlik, és hogy nagyon kell figyelnie, ha azt akarja, hogy ébredés után emlékezzen. Itta Nagyi minden szavát.

-Mit jelent az, hogy a figyelmünket korlátlanul áruba bocsájtjuk?

-Hát azt Kicsim, hogy már nem mi irányítjuk az eseményeket. Az események irányítanak bennünket. Ilyenkor már nem mi szabjuk meg, hogy a figyelmünket kinek és minek ajándékozzuk, csak azt hisszük, hogy ezt tesszük. És innen nagyon nehéz kilátni. Sokszor nincsenek ablakok, hogy kilássunk.

Felkelünk és lefekszünk és mindig ugyanaz történik. És nem vesszük észre a mindennapok apró titkait.

-És hogy találom meg a mindennapok apró titkait?

Ó, édesem, hát az ott van mindig. Csak észre kell venni. Nézd csak:

Nagyi a mutatóujjával egy kört csinált, majd a két tenyerét egymás mellé tette, mintha tartana valamit. Olyan volt mint egy diavetítés; a tenyerén egy kicsit elmosódott körvonalakkal, de tisztán kivehető volt a mozgó , színes kép. A láthatatlan vásznon az a lakóház jelent, meg, ahol a felnőtt Éva élt. A vetítés megállt egy ablaknál. Középkorú nőt látott Éva, akit aztán felismert; vele és néha a férjével szokott a postaládánál találkozni. Általában udvariasan köszöntek egymásnak, de Évának fogalma sem volt, hogy, például, melyik emeleten laknak. Most, a filmen, a mindig halk szavú, szinte mogorvának tűnő nő egy asztalnál ült és egy fotót tartott a kezében. Némán sírt és a fájdalom, amit átélt, itt, ebben az álomban tisztán érezhető volt; szinte metszőn hasított át a vetítés dimenzióján, és ért el Éva lelkéig.

-Ó- kiáltott fel döbbenten Kiséva.

-Nem is tudtam, hogy meghalt a férje. Észre sem vettem, hogy már egy ideje nem látom. Kiséva szerette volna megölelni ezt a nőt, hogy egy kis vigaszt és enyhülést adjon neki. Minden érzését érezte, és egészen más arcát látta kibontakozni ennek az asszonynak, aki addig egy lakó volt a sok közül számára, akit a postaládánál szokott látni. Csak egy lakó.

Nagyi megint csinált egy kört és ugyanabban a házban, egy másik lakásban találták magukat. Itt egy 14-15 éves lányt láttak; őt is felismerte Kiséva. Ugyan egészen felnőtt lett időközben, ami csak most tűnt fel neki, de határozottan emlékezett a lányra a parkolóból. Apukája szokta esténként vinni valahová, és valami hangszert tartott mindig a kezében. A lány most a hegedűn játszott. Kiséva elámult azon, hogy micsoda gyönyörűséget varázsolt elő ez a lány a hegedűjéből azzal a vonóval. Beleborzongott a valódi tehetség nyilvánvalóságába, és abba a látványba, amit ennek a nyurga, rövid hajú és szemüveges serdülőnek a tisztasága árasztott játék közben. „Csodálatos. Én nem is tudtam…” motyogta magának. Aztán eszébe jutott, hogy körülbelül 2 évvel ezelőtt az egész ház kapott meghívót a kislány hangversenyére. Ő is. Kiséva látta magát, ahogy kiveszi a meghívót a postaládából, és alig olvasva el a tartalmát, beledobja a folyosó szemetesébe.

Kiséva önkéntelenül utána akart kapni a meghívónak, de a történtek felett már nem volt hatalma.

Az újabb vetítés a vállalat parkjába vitte, oda, ahol dolgozott. Ahogy közeledett a kamera az épület felé, egy fa képe bontakozott ki. Kiséva szája tátva maradt az ámulattól, hogy milyen gyönyörűséges ez a fa. A 12 éves Éva gyakran ült a kedvenc diófája alatt, a kertben. Kiséva imádta a fákat, és beszélgetett velük. Amikor szomorú volt, amikor vidám és néha csak pihent alattuk, mert érezte, hogy különleges erő árad belőlük.

-Hogy lehet, hogy nem vettem észre ezt a fát? Nem is értem… Tűnődött Kiséva.

Vezette tovább a kamera, és furcsa módon a portánál állt meg. Kiséva kíváncsiságtól vezetve felkönyökölt nagyi ölében, hogy tisztán láthassa, mi érdekes van azon a portán.

Viktort látta, a portást, ahogy köszönget az embereknek. Érdekes; mennyi melegség van a hangjában és mindenkire mosolyog. Nem, ez nem betanult műmosoly. Ez valódi. Szívből jövő. Mos tűnt fel neki, hogy az emberek közül sokan, akik dolgozni jönnek, megállnak egy pillanatra és pár szót váltanak Viktorral.

Ahogy kívülről nézte a jeleneteket, egyszerre megértette: Viktor ad nekik valamit. Olyan volt, mintha fényt adna, és az emberek vinnék tovább magukkal.

Kiséva könnyei szelíden peregtek nagyi kötényére. Nagyi keze újra a haját simogatta, és gyengéd szeretettel fürkészte unokája arcát.

-Nagyi! Hogy lehet, hogy én ezeket nem vettem észre? Láttam ezeket a dolgokat és mégsem láttam igazán…

Ó, Drágaságom, ezért nem kell sírnod és hibáztatnod magad. A lényeg mindig abban van, hogy miként cselekszünk, amikor már igazán látunk valamit.

Most csak menj vissza, és emlékezz erre, hogy itt voltunk, együtt a réten. Nincs más dolgod, Kicsikém.

Nagyi szeméből a szeretetnek valami olyan áradása fonta körbe Éva egész lényét, amit az ébrenlét állapotában nem ismert. „Lehet, hogy Isten szeret bennünket így?” gondolta. „Isten ez a végtelen és simogató áradás, ami nem hibáztat, nem kér számon, csak egyszerűen tart bennünket a szeretetével?”

Ezt már a felnőtt Éva gondolta, a saját ágyában, egy gyönyörű lebegés közepette.

Többszöri próbálkozás után kinyitotta a szemét és körülnézett. A szemhéja súlyos volt, a feje kavargott, és enyhe szédülés fogta el, ahogy megpróbált felülni. Férje békésen aludt mellette az ágyban, fogalma sem volt erről a különleges utazásról odaát, az álmok birodalmában.

Az ágy szélére ült, két kezével megtámaszkodva a peremben, lehajtott fejjel fürkészte egy ideig a lába alatti szőnyeg mintázatát.

Az, hogy az Élet mostantól megváltozott számára, teljesen nyilvánvaló volt.

Lecsukta a szemét egy pillanatra és Nagyi illatát szívta mélyen a tüdejébe, ami még ott lengte körül a szobában.

Felállt, és lassú, de határozott léptekkel ment a fürdőszobába. A tükröt kereste. Egyszerűen látni akarta magát. Ezt az új arcot, amit még nem ismert.

A tükörből, Kiséva arca nézett vissza rá.

A vállalat épületéhez kanyarodva megpillantotta a Fát. Leparkolta az autót, és mosolyogva odasétált hozzá. Egyáltalán nem érdekelte, hogy bárki láthatja: táskáját letette a földre, és mindkét kezével megérintette a fa vastag törzsét. Várt, hogy eljusson hozzá a Fa erejének és természetességének árama, ami gyermekkorában életének mindennapi része volt.

Ezt suttogta a fának:

„Visszajöttem.”

Pár perc múlva, a belső bizonyosság szelíd mosolyával lépett oda Viktorhoz, és néhány őszinte mondat erejéig megfürdött a fényben, ami ebből az egyszerű emberből áradt.

Viktor kihajolt a recepció mögül, és fürkészően nézett a nő után, akit eddig minden nap látott besétálni a vállalat épületébe. A gyengéd ragyogás, ami körülvette Évát, elégedettséggel töltötte el.

Most már minden rendben lesz, Nagyi… Mormogta maga elé, és visszatért a pult mögé.

Epilógus

Két évvel később Éva megállt a Balogh tanyán. A város karácsonyi fényeit és hívogató hangjait maga mögött hagyva, úgy érkezett ide, mintha haza jönne. Boldogan simogatta körbe szemével a szeretett házat, ujjongott a lelke a látványtól, ahogy a felújítással új életet kapott az azelőtt omladozó viskó. Kinyitotta a hátsó ajtót és a gyermekülésből kiemelte Biankát, aki az ő sajátos nyelvén közölte Évával, hogy felismeri a tanya jellegzetes illatát és tudja, hogy megérkeztek Apához és a testvérekhez.

Zsuzska, tavaly óta nagyot nőtt, elmúlt 8 éves. Ennek minden büszkeségével pattant ki Bianka mellől, hogy segítsen Évának kipakolni az autóból azt a sok mindent, amit a testvéreknek hoztak.

Éva férjének tekintete egy pillanatra elidőzött a látványon.

Melegség járta át a mellkasát, ahogy új családját látta közeledni a tanyasi ház felé.

2015 december 25. LA

Most már minden rendben lesz, Nagyi...

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

ELKÖLTÖZTEM!

Magamról: