Most már minden rendben lesz, Nagyi...
12/26/2015
| Írta:
Unknown
|
Itt is élnek emberek- gondolta Éva, ahogy rákanyarodott a
tanyához vezető keskeny útra. Újból megállapította, mint minden évben, amikor
erre járt, hogy ez a hely itt, tényleg az Isten háta mögött van.
Az autó éppen csak elfért a keskeny csapáson, és minden
behajló bokor veszélyt jelentett a gyönyörű, új Lexus gyöngyház-fehér színére
nézve.
Ez volt a harmadik Karácsony, amikor a Balogh családot
meglátogatta. Újra ide érkezett meg mindenféle jóval felpakolva az
autóját. Igen, már harmadszor választotta valamiért ezt a családot a szokásos
évi jótékonysági akciója tárgyául. Maga sem tudta megmagyarázni magának miért
ragadt itt, hisz azelőtt minden évben más helyen jótékonykodott.
Talán az a különös vibrálás ott belül, amit mindannyiszor
érzett, amikor erre járt. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és most is azt a
furcsa csillogást látta a saját szemében, amit az eddigi alkalmakkor, amikor
közeledett a pici házhoz, ami évről évre rosszabb állapotban fogadta. Érdekes,
hogy ez a csillogás még pár napig ott volt a tekintetébe, miután visszatért a
saját, mindennapi életébe.
Nem akármilyen élet volt az övé. Szépség, siker, karrier. Jó
egyetem külföldön, vezető állás itthon. Mindehhez a tökéletes külsejű, művelt
és intelligens férj. Éva élete egyszerűen tökéletes volt.
Kötelességének érezte, hogy ünnepekkor, különösen
Karácsonykor, gondoljon azokra, akik szegény sorban élnek.
Komoly összeget szánt arra, hogy ilyenkor boldoggá tegye a
gyerekeket, akiket meglátogatott. Nem kímélte a pénztárcáját és az idejét sem,
amikor a játékboltban összeválogatta az ajándékokat, ahol érdekes módon olyan
szabadnak érezte magát, mint gyermekkorában, amikor Nagyival a réten
játszottak. Nem értette miért és honnan jön ez az érzés, csak elégedetten
tudomásul vette.
Egy dolgot nem szeretett az egészben: mindig összerándult a
gyomra, azon a látványon, hogy a felnőttek mennyire mohón kaptak a csomagok
után, amikben csak a legalapvetőbb élelmiszerek voltak. Liszt, étolaj, rizs.. a
szokásos dolgok. Kimondottan zavarta ez, nem tudta hová tenni az egész
jelenséget, és azt sem tudta hogyan kell
viselkedni ehhez. Mérhetetlenül zavarban volt, amikor látta a szükségnek ezt a
kegyetlen őszinteségét. Kellett egy-két hét, mire ezeket a képeket ki tudta
törölni a memóriájából, hogy újra a reklám világára tudjon összpontosítani,
amiben tökéletesen otthon érezte magát.
Most ahogy újra közeledett a Balogh tanya felé, már készült
erre. Edzette magát erre a kínos, pár pillanatra.
Amikor megállt és kiszállt az autóból furcsának találta,
hogy nem szalad elé senki. Megborzongott egy pillanatra ettől a csendtől, ami
fogadta. Zsuzska jutott eszébe, a 6 éves szöszi, bújós Zsuzska, akihez
kimondottan kötődött. Akárhányszor erre a kislányra nézett, mindig arra
gondolt, hogyha lenne gyereke, akkor biztosan ilyen lenne. Az elmúlt két hétben
olyan sokszor gondolt rá valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal… mintha húzta
volna Zsuzskához egy láthatatlan fonal. Furcsa volt.
Bekopogott az ajtón. Hosszabb volt a várakozás csendje, mint
várta.
Péter, a legidősebb kamasz fiú nyitotta ki az ajtót, akinek
a szemében rögtön látta, hogy valami baj van.
Belépett és abban a pillanatban számolni kezdte az embereket
a konyhában, ami az egyetlen fűtött helyiség volt napközben. Hét embernek kell
lenni, hét embernek… hajtogatta magában ésszerűtlen rémülettel.
Mihály, az apa állt az asztal mellett, karján a legkisebb
gyermekkel, aki tavaly ősszel született. „Bianka” suhant át Éva fején, ahogy
meglátta a picit. Milyen nagy már..
Gergő..Ő is hogy megnőtt tavaly óta, már kezd kamaszodni.
Aztán megpillantotta Zsuzskát. A kislány a szemébe nézett, és dühösen elfordult tőle.
Éva nem értette mi történik itt.
Hol van a zsivaj? Hol
van a mosolygás és a várakozás a szemekből?
És hol van Eszter? És hol van a nagylány? Katinka. Hol
vannak?
Teljesen indokolatlannak tűnt a pánik, amit érzett, mert
bárhol lehettek. A ház körül, a nagyszobában, de az is lehet, hogy még nem
érkeztek valahonnan haza.
De Éva látta a
szemekből, hogy másról van szó…
-Mi történt, Mihály?
-A férfi lehajtotta a fejét és némán nézte az asztalt.
Péter, a nagyfiú, mintha érezte volna, hogy segítenie kell, az ajtóból
odasétált az apjához és korát meghazudtoló határozottsággal vette el Biankát az
apjától.
A férfi nem is tiltakozott. Mintha jelezte volna ezzel, hogy
nehéz lesz a súlya annak, amit mondani fog.
-Évike… Már nem tudtak segíteni rajtuk. Túl későn kerültek
kórházba. Nem tudtak már mit tenni.
Pedig csak egy egyszerű megfázásnak indult. Évike… Pedig én
begyalogoltam hajnalban a faluba, hogy mentőt hívjak. Évike, én mondtam
Eszternek, hogy orvos kéne.
-De tudja milyen Eszter. Olyan erős volt mindig. Most is azt
mondta, hogy minden rendben lesz.
Éva felfogta a szavakat, és azt is, hogy Mihály azt közli
most vele: Eszter és Katinka betegek voltak és ebbe belehaltak.
Az első gondolata az volt, hogy milyen kár, hogy így
elrontották ezt a nagyszerű délutánt. Most hiába hozta a sok ajándékot, a
gyerekek nem fogják azzal a lelkesedéssel körülzsongani, ahogy eddig.
Amikor ráébredt a saját gondolatainak a valószerűtlenségére,
megrémült attól, hogy talán valaki hallotta, ami a fejében volt. Kiverte a
veríték a felismeréstől, hogy ezek az ő
gondolatai.
Aztán csak nézett a férfira, kérdőn, várva hogy mondjon még
valamit. Mondja azt, hogy, de
szerencsére, vagy hogy: aztán hál’ istennek , vagy akármit, amitől szétoszlik ez a sűrű
rettenet a szobában, és kiderül, hogy mégis lehet osztani a meglepetéseket.
Sikongatva bontogathatják a gyerekek az ajándékokat, és Eszter pedig erős
karjával kinyúl az élelmiszeres dobozért, és serényen elkezdi pakolni a dolgokat
a polcokra.
Mindent a helyére, rendben.
Mert az ő családja csak szegény. Nem
koszos, és nem lusta. Eszter emelt fővel, szemében az örökös elszántság dacos
fényével vállalta a tisztes szegénységet.
Évát mindig lenyűgözte ez. Tiszteletet érzett a nő iránt, aki a
létezésnek egy számára elképzelhetetlen formáját képviselte. Tisztában volt
vele, hogy valami magasabb rendűvel van dolga, amikor erre a nőre néz. Sorra peregtek Éva szeme előtt a képek,
hosszúnak tűnő percekig, pedig a férfi csak egy pillanatra csendesedett el.
Mihály folytatta:
-Éjjel kettő körül már olyan magas láza volt mindkettőnek,
hogy Katinka elkezdett félrebeszélni.
Akkor mentem be a faluba. Hajnalban ért ki a mentő, akkor
még nem gondoltuk... De Katinka már délután elment. Eszter másnap reggel.
A férfi hangjából elfogyott az erő. Lehajtotta a fejét,
becsukta a szemét, és egyik kezével megtámaszkodott az asztal szélében, ahogy
megroggyant a térde.
Zsuzska, aki eddig neki háttal állt az egyik szék mellett,
most hirtelen megfordult és hangosan kiabálva, haragtól villogó szemmel szaladt oda Évához:
-Hol voltál? Miért nem jöttél? Hát nem hallottad, hogy
hányszor hívtalak, hogy segíts? Te be tudtad volna vinni őket a doktor
bácsihoz! Neked van autód, apának nincsen. Te be tudtad volna vinni anyát!
A kislány két pici kezecskéjével megragadta Éva kabátját, és
ütemesen rángatni kezdte, mintha még meg lehetne változtatni a dolgokat és ennek a nőnek, itt, hatalmában
állna ez.
-Nem hallod? Anya mondta, hogy te nagyon gazdag vagy. A
gazdagok mindent megtehetnek…
A kislány szemében valódi remény csillant meg.
A kislány szemében valódi remény csillant meg.
-Hozd vissza Anyát! Kérlek!! Te biztosan meg tudod tenni…
Hozd vissza Anyát és Katinkát!
Éva minden ízében remegett, és, mintha elzsibbadt volna a szája és a nyelve, képtelen volt megszólalni. "Szóval ezt akartad Zsuzska... Ezért éreztem, hogy annyira hívsz engem..."
Csak nézett le Zsuzskára és
azt érezte, hogy mindent odaadna, ha visszahozhatná neki ezt a két
embert. Karriert, pénzt, sikert. Mindent. Először érezte életében, hogy ezek a
dolgok semmit sem jelentenek.
Olyan volt ez a felismerés, mintha ezzel lekerült
volna róla egy réteg bőr, amiről eddig azt gondolta, hogy hozzá tartozik a
lényéhez. Gyengének, tehetetlennek és meztelennek érezte magát.
Otthon az ágyban
fekve, zavartan és még mindig dideregve azon gondolkodott, hogyan került haza.
Semmire sem emlékezett. Arra sem ahogy kijött a tanyasi
házból és arra sem, hogy hazatért. Csak
férje ijedt hangjára emlékezett, ahogy segíteni próbál neki, hogy ágyba
kerüljön.
Megváltásként érkezett az érzés, ahogy zuhan valami
mélységbe, ahol megszűnnek a gondolatok.
Elaludt.
Gyorsan érkezett az álom.
Gyermekkora rétjén volt, 12 évesen és ott volt mellette a
fűben ülve Nagyi.
Éva azzal a bizonyossággal, hogy itt a világon semmi baj nem
érheti, hajtotta Nagyi ölébe a fejét.
Nagyi a homlokára tette a kezét, és gyengéden simított hátra
pár szabadságot vágyó tincset a többi, lófarokba rendezett,
csillogóan barna, selymes hajához..
Kiséva felnézett erre a mindig biztonságot sugárzó arcra, és
tudta, hogy választ fog kapni a kérdésére.
-Nagyi!
-Tessék kicsikém!
-Hogyan kell jó embernek lenni? Te mindig azt mondtad, hogy
segítsünk másoknak. De hogyan kell ezt jól csinálni?
-De hisz’ tudod te ezt Kicsikém, mosolygott a kék szempár.
Hiszen segítesz az embereknek.
-Nagyi, valamit nem jól csinálok.
-Mindent jól csinálsz, Édesem.
-Nagyi, te most azt hiszed, hogy én 12 éves vagyok, de nem;
36 éves vagyok és már felnőttem.
-Igen, Kicsim, tudom
- Nagyi! Én azt hittem, hogy segítek az embereknek. De
valahogy nem jól sültek el a dolgok. Valami kimaradt. Érzem, hogy valami
kimaradt, de nem tudom mi.
-Ó, Drágaságom, e miatt ne fájjon a fejecskéd. Tudod néha az
élet elsodorja az embereket idegen utakra, de a legtöbben visszatérnek. Kicsit
te is elsodródtál magadtól, de látod: észrevetted és újra itt fekszel az
ölemben, ahogy régen. Adni akartál, igaz? És adtál is. Abból adtál, amiből több
volt, mint, amire szükséged van. Már ez is nagy dolog, Édesem! Nem szabad ezt
alábecsülnöd. Az emberek többsége ezt sem teszi meg. Az emberek többsége a
figyelmét korlátlanul átadja annak, hogy még többet akar, és nem is vesz észre
mást.
-Engem sosem érdekelt a pénz. Te is tudod, hogy mindig csak
a munkám érdekelt.
-Hát persze. Ez is gyakori: a figyelmünket minden feltétel
nélkül oda irányítjuk, hogy valamivé válni akarunk. Te, Kicsim, csak valamivé
válni akartál. Ez is egy tapasztalat.
-De hogyan kell másképp Nagyi? Tudom, hogy elmondtad ezt
régen nekem, de elfelejtettem…
Kiséva, összeolvadva a jól ismert nagyi-illattal, tudni
akarástól kitágult pupillákkal nézett fel, várván, hogy érkezzen a válasz.
-Tudod, a jó válaszokat mindig a figyelem adja meg,
Kicsikém. Ha a figyelmünket korlátlanul áruba bocsájtjuk, akkor nem marad
belőle. Nem marad a mindennapok apró titkaira. Nem marad a gyermek-énünkre és a
virágokra.
Kiséva tudta, hogy ez a beszélgetés nem az ébrenlét logikája
mentén zajlik, és hogy nagyon kell figyelnie, ha azt akarja, hogy ébredés után
emlékezzen. Itta Nagyi minden
szavát.
-Mit jelent az, hogy a figyelmünket korlátlanul áruba
bocsájtjuk?
-Hát azt Kicsim, hogy már nem mi irányítjuk az eseményeket.
Az események irányítanak bennünket. Ilyenkor már nem mi szabjuk meg, hogy a
figyelmünket kinek és minek ajándékozzuk, csak azt hisszük, hogy ezt tesszük.
És innen nagyon nehéz kilátni. Sokszor nincsenek ablakok, hogy kilássunk.
Felkelünk és lefekszünk és mindig ugyanaz történik. És nem
vesszük észre a mindennapok apró titkait.
-És hogy találom meg a mindennapok apró titkait?
Ó, édesem, hát az ott van mindig. Csak észre kell venni. Nézd csak:
Nagyi a mutatóujjával egy kört csinált, majd a két
tenyerét egymás mellé tette, mintha tartana valamit. Olyan volt mint egy
diavetítés; a tenyerén egy kicsit elmosódott körvonalakkal, de tisztán kivehető
volt a mozgó , színes kép. A láthatatlan vásznon az a lakóház jelent, meg, ahol
a felnőtt Éva élt. A vetítés megállt egy ablaknál. Középkorú nőt látott Éva,
akit aztán felismert; vele és néha a férjével szokott a postaládánál találkozni. Általában
udvariasan köszöntek egymásnak, de Évának fogalma sem volt, hogy, például,
melyik emeleten laknak. Most, a filmen, a mindig halk szavú, szinte mogorvának
tűnő nő egy asztalnál ült és egy fotót tartott a kezében. Némán sírt és a
fájdalom, amit átélt, itt, ebben az álomban tisztán érezhető volt; szinte metszőn hasított át a vetítés dimenzióján, és ért el Éva lelkéig.
-Ó- kiáltott fel döbbenten Kiséva.
-Nem is tudtam, hogy
meghalt a férje. Észre sem vettem, hogy már egy ideje nem látom. Kiséva szerette
volna megölelni ezt a nőt, hogy egy kis vigaszt és enyhülést adjon neki. Minden
érzését érezte, és egészen más arcát látta kibontakozni ennek az asszonynak, aki addig egy lakó volt a sok közül számára, akit a postaládánál szokott látni. Csak egy lakó.
Nagyi megint csinált egy kört és ugyanabban a házban, egy
másik lakásban találták magukat. Itt egy 14-15 éves lányt láttak; őt is
felismerte Kiséva. Ugyan egészen felnőtt lett időközben, ami csak most tűnt fel
neki, de határozottan emlékezett a lányra a parkolóból. Apukája szokta
esténként vinni valahová, és valami
hangszert tartott mindig a kezében. A lány most a hegedűn játszott. Kiséva
elámult azon, hogy micsoda gyönyörűséget varázsolt elő ez a lány a hegedűjéből
azzal a vonóval. Beleborzongott a valódi tehetség nyilvánvalóságába, és abba a
látványba, amit ennek a nyurga, rövid hajú és szemüveges serdülőnek a
tisztasága árasztott játék közben. „Csodálatos. Én nem is tudtam…” motyogta
magának. Aztán eszébe jutott, hogy körülbelül 2 évvel ezelőtt az egész ház
kapott meghívót a kislány hangversenyére. Ő is. Kiséva látta magát, ahogy kiveszi a meghívót a
postaládából, és alig olvasva el a tartalmát, beledobja a folyosó szemetesébe.
Kiséva önkéntelenül utána akart kapni a meghívónak, de a
történtek felett már nem volt hatalma.
Az újabb vetítés a vállalat parkjába vitte, oda, ahol
dolgozott. Ahogy közeledett a kamera az épület felé, egy fa képe bontakozott
ki. Kiséva szája tátva maradt az ámulattól, hogy milyen gyönyörűséges ez a fa.
A 12 éves Éva gyakran ült a kedvenc diófája alatt, a kertben. Kiséva imádta a
fákat, és beszélgetett velük. Amikor szomorú volt, amikor vidám és néha csak
pihent alattuk, mert érezte, hogy különleges erő árad belőlük.
-Hogy lehet, hogy nem vettem észre ezt a fát? Nem is értem…
Tűnődött Kiséva.
Vezette tovább a kamera, és furcsa módon a portánál állt
meg. Kiséva kíváncsiságtól vezetve
felkönyökölt nagyi ölében, hogy tisztán láthassa, mi érdekes van azon a portán.
Viktort látta, a portást, ahogy köszönget az embereknek.
Érdekes; mennyi melegség van a hangjában és mindenkire mosolyog. Nem, ez nem
betanult műmosoly. Ez valódi. Szívből jövő. Mos tűnt fel neki, hogy az emberek
közül sokan, akik dolgozni jönnek, megállnak egy pillanatra és pár szót váltanak
Viktorral.
Ahogy kívülről nézte a jeleneteket, egyszerre megértette: Viktor
ad nekik valamit. Olyan volt, mintha fényt adna, és az emberek vinnék tovább
magukkal.
Kiséva könnyei szelíden peregtek nagyi kötényére. Nagyi keze
újra a haját simogatta, és gyengéd szeretettel fürkészte unokája arcát.
-Nagyi! Hogy lehet, hogy én ezeket nem vettem észre? Láttam
ezeket a dolgokat és mégsem láttam igazán…
Ó, Drágaságom, ezért nem kell sírnod és hibáztatnod magad. A
lényeg mindig abban van, hogy miként cselekszünk, amikor már igazán látunk valamit.
Most csak menj vissza, és emlékezz erre, hogy itt voltunk, együtt
a réten. Nincs más dolgod, Kicsikém.
Nagyi szeméből a szeretetnek valami olyan áradása fonta
körbe Éva egész lényét, amit az ébrenlét állapotában nem ismert. „Lehet, hogy
Isten szeret bennünket így?” gondolta. „Isten ez a végtelen és simogató áradás,
ami nem hibáztat, nem kér számon, csak egyszerűen tart bennünket a
szeretetével?”
Ezt már a felnőtt Éva gondolta, a saját ágyában, egy gyönyörű
lebegés közepette.
Többszöri próbálkozás után kinyitotta a szemét és
körülnézett. A szemhéja súlyos volt, a feje kavargott, és enyhe szédülés fogta
el, ahogy megpróbált felülni. Férje békésen aludt mellette az ágyban, fogalma
sem volt erről a különleges utazásról odaát, az álmok birodalmában.
Az ágy szélére ült, két kezével megtámaszkodva a peremben,
lehajtott fejjel fürkészte egy ideig a
lába alatti szőnyeg mintázatát.
Az, hogy az Élet mostantól megváltozott számára, teljesen
nyilvánvaló volt.
Lecsukta a szemét egy pillanatra és Nagyi illatát szívta
mélyen a tüdejébe, ami még ott lengte körül a szobában.
Felállt, és lassú, de határozott léptekkel ment a
fürdőszobába. A tükröt kereste. Egyszerűen látni akarta magát. Ezt az új arcot,
amit még nem ismert.
A tükörből, Kiséva arca nézett vissza rá.
A vállalat épületéhez kanyarodva megpillantotta a Fát.
Leparkolta az autót, és mosolyogva odasétált hozzá. Egyáltalán nem érdekelte,
hogy bárki láthatja: táskáját letette a földre, és mindkét kezével megérintette
a fa vastag törzsét. Várt, hogy eljusson hozzá a Fa erejének és természetességének
árama, ami gyermekkorában életének mindennapi része volt.
Ezt suttogta a fának:
„Visszajöttem.”
Pár perc múlva, a belső bizonyosság szelíd mosolyával lépett
oda Viktorhoz, és néhány őszinte mondat erejéig megfürdött a fényben, ami ebből
az egyszerű emberből áradt.
Viktor kihajolt a recepció mögül, és fürkészően nézett a nő
után, akit eddig minden nap látott besétálni a vállalat épületébe. A gyengéd
ragyogás, ami körülvette Évát, elégedettséggel töltötte el.
Most már minden rendben lesz, Nagyi… Mormogta maga elé, és
visszatért a pult mögé.
Epilógus
Két évvel később Éva megállt a Balogh tanyán. A város karácsonyi fényeit és hívogató hangjait maga mögött hagyva, úgy érkezett ide, mintha haza jönne. Boldogan simogatta körbe szemével a szeretett házat, ujjongott a lelke a látványtól, ahogy a felújítással új életet kapott az azelőtt omladozó viskó. Kinyitotta a hátsó ajtót és a gyermekülésből kiemelte Biankát, aki az ő sajátos nyelvén közölte Évával, hogy felismeri a tanya jellegzetes illatát és tudja, hogy megérkeztek Apához és a testvérekhez.
Zsuzska, tavaly óta nagyot nőtt, elmúlt 8 éves. Ennek minden büszkeségével pattant ki Bianka mellől, hogy segítsen Évának kipakolni az autóból azt a sok mindent, amit a testvéreknek hoztak.
Éva férjének tekintete egy pillanatra elidőzött a látványon.
Melegség járta át a mellkasát, ahogy új családját látta közeledni a tanyasi ház felé.
2015 december 25. LA
ELKÖLTÖZTEM!
Írásaimat itt találod: www.endreihorvathagnes.hu
Magamról:
Mindenki számára vannak utak, ahová hívja az élet.
Az én egyik utam az az elkötelezett figyelem és megértési szándék, melyeknek tárgya az emberek cselekedetei mögött megbúvó motiváció. Az a "valami" ami sok esetben beleszól az életünkbe, anélkül, hogy tudnánk róla. Izgalmas, állandó nyitottságot feltételező, folyamatos tökéletesítést kívánó, nagyszerű hivatás.
Megtarthatnám ezeket a tapasztalatokat a terápiás munka keretein belül.
De miért is tenném?
Sokat segíthet egy-egy gondolat, amikor megtalálja a gazdáját. Ezért ezeket a tapasztalatokat, az írás segítségével átadom másoknak.
Örömmel teszem: az írás számomra az egyik legizgalmasabb, legörömtelibb létállapot. Amikor írok, otthon vagyok...
Szakmai bemutatkozó
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése