Argentin tangó táborban jártam :)

Éppen gyakorolgattuk a kiadott feladatot. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy tangósan tangózzunk és megfeleljünk az összes technikai és érzelmi követelménynek, ami az argentin tangóhoz szükségeltetik, amikor a férfi tanár  zenét és lelkesedést elsöprően kiabált ránk:

-Állj! Állj! Mit csináltok?! Mindenki álljon le és figyeljen ide!

Annyira oda nem illő volt az egész, hogy szinte megmerevedtünk abban a mozdulatban, amiben éppen voltunk.  Tágra nyílt szemekkel néztünk középre, oda, ahonnan a tábort vezető tanár  mennydörgött felénk.

A tanár megfogott egy hozzá közel eső, gyanútlan lányt, és elkezdett vele egy  „hátra ocho”-nak nevezett figurát folyamatosan ismételgetve bemutatni.

-Jó érzés ez? –kérdezte a lányt

-Jó, nagyon jó- felelte a lány

-Akkor miért akarsz minél gyorsabban kijönni belőle?- nézett rá a tangótanár.

Nem várta meg a zavarodottan pislogó lány válaszát, elengedte a kezét és felénk fordulva ezt mondta:

-Az a baj, veletek, ti nők, hogy nem veszitek észre, hogy ott vagytok a jóban. Ott vagytok, érzitek, hogy jó, és már akartok tovább lépni. Meg sem érkeztek igazán a jóba.  Már léptek is tovább, mielőtt megérkeznétek. Miért??? Nem meritek elhinni, hogy jó? Pedig e nélkül nincs tangózás. Csak botladozás, meg erőlködés van.

Odahívta a nőtanárunkat, és elkezdte vele ugyanazt a technikát táncolni, mint az előbb.

-Figyeljetek, hogy mit láttok most! –mondta

Mi néztük őket és nyilvánvalóan valami egészen más zajlott a parketten.

A tangós illemnek megfelelő távolságtartás ellenére két egybeolvadt embert láttunk, akik valami közös történetet élnek meg a testükön keresztül, ahogy a zenére mozognak.

Igen, női oktatónk arcán ott volt az a felhőtlen öröm és odaadás, ami ennek a táncnak jár. Elfogadta az  érzékenyen határozott vezetést, és boldogan belesimult a lépések játékába, ami mindig úgy indult, mint egy levegővétel, és azzal a gyönyörteljes megérkezéssel zárult, amit akár egy sóhajnak is nevezhetnénk. Újra és újra. Minden alkalommal kiélvezte a lépések örömét, nem gondolkodott azon, hogy mi fog következni, egyszerűen hagyta, hogy ott legyen a  gyönyörűségben. Mindannyiszor megérkezett. Beleolvadt abba a szépségbe, amit adott számára a megérkezés öröme.  És, mint aki ebből még több erőt kapott, bizalommal várta az újabb kalandot, hogy megérkezhessen. Lüktetett, hullámzott az egész. Lélegzet elállító volt.

Én, persze, hivatásomat nem meghazudtolóan, tanárom szavain gondolkodtam.

Az a baj velünk, nőkkel, hogy észre sem vesszük, hogy ott vagyunk a jóban. Érezzük (vagy lehet, hogy még csak azt sem???) , de nem érkezünk bele.

És megszólaltak a fejemben régi terápiás munkám során elhangzott mondatok, eszembe jutottak családomban, baráti körben lezajlott történetek, és, igen: saját magamat is láttam elmúlt helyzetekben, amikor elfelejtettem megérkezni a jóba.

Mert amikor benne vagyunk valami jóban, akkor sokféle módon lehet nem megérkezni.

Lehet rögtön azon aggódni, hogy egyszer elmúlik, például.

Lehet észre sem venni, csak azután rádöbbenni, hogy jó volt valami, miután már elvesztettük.

Lehet az őszinte dicséretre, bókra „Milyen szép vagy!” ezt válaszolni: „Jaj, ne hülyéskedj már! Én???”

Társunk, gyermekünk ölelésére is reagálhatunk így: „Édesem, ne most. Sietek”

És szeretkezéskor gondolhatunk arra, hogy mikor lesz már orgazmusunk, ahelyett, hogy a szerelmünk ujjainak érintését élveznénk a bőrünkön.

Kár lenne hosszas listát írni; valahol mélyen, értjük ezt, mi nők, igaz?

És akkor, most mi a teendő? Mit csináljunk, mi nők, ha egyszer így kondicionált bennünket az élet?

Persze könnyű annak, aki nem ilyen. Van, aki úgy született, hogy  igazán tudja élvezni az életet.

Nem, nem, hölgyek.

Mindent meg lehet tanulni. Van, akinek könnyebb, van, akinek nehezebb.

De a megérkezést a jóba, meg lehet tanulni. Valójában éppen elérkezett az ideje, én úgy látom, ha körbenézek.

Kis dolgokkal érdemes kezdeni.

A kávét ízlelni reggel, és közben nem azon gondolkodni, hogy mit mondok ma a főnökömnek. Ez a pár perc a kávéé, hagyom, hogy eljusson hozzám a zamata, belélegzem az illatát; a kávé élvezetének adom az orrom, az ízlelőbimbóim érzékenységét.

Utazom  villamoson és közben észreveszek egy gyermeket, akinek a tekintetéből sugárzik valami. Elmerülök a tekintetében egy-két pillanat erejéig. Ennek a tekintetnek adom magam. Ott vagyok, benne vagyok.

Zuhanyzom és észreveszem, hogy a bőrömet finoman simogatja a víz.

És, ha valaki megölel… érdemes beleérkezni abba az ölelésbe, hölgyek. A „hétköznapi” ölelésekbe még inkább…

Hallom a vitatkozó megjegyzéseket: Kinek van erre ideje?

Bárkinek, akinek a fejében felbukkant ilyen, vagy hasonló hárító gondolat, azt üzenem: Végül is, nem kötelező. Előbb utóbb úgyis véget ér az élet, valahogy ki lehet bírni…

Még egy érdekes dolog történt aznap.

Amikor visszatértünk a táncoláshoz a sokkoló mondatok és a gyönyörűséges bemutató után, mindannyian nagyon igyekeztünk megérkezni, mi nők.

Jó volt. Nem mondom, hogy minden pillanatban könnyű, hiszen tapasztalatlanul ízlelgettük a dolgot.

Ahogy ott egymás mellett táncoltunk, 15-20 pár,  egyszer csak megütötte a fülem egy mondat.

Egyik középkorú nőtársam hangja csattant fel a kelleténél kicsit hangosabban.

-Te meg hagyj engem megérkezni! –mondta a vele táncoló férfinak, aki vélhetően a férje volt.  

A frusztráltság dühe csak úgy sütött róla.

Ezen is elgondolkodtam.

És Ti, Férfiak, hagyjátok megérkezni a Nőt?

                                                                                                                 2016 július 12. Rovinj