Endrei-Horváth Ágnes: Széppé tettél engem...

Mitől lesz sikeres egy élet? Néha egy mondatnak köszönhetően...

Anna dúdolgatva ült elegáns autójában férje jobb oldalán és élvezte, hogy csodálatosan sütött a nap ezután a hosszú esős-borongós tavasz után. Élvezte a nyugalmat és a békét, élvezte, hogy szereti ezt az embert az oldalán, és élvezte, hogy gyönyörű és lelkesítő hivatása van, amitől minden nap ezt érezhette, hogy hagy majd itt valamit maga után. Oldalra nézett és pár pillanatig lopva simogatta tekintetével körbe ezt az arcot a másik ülésen. Mélyet sóhajtott, behunyta a szemét és egyszerűen hálás volt az életéért.

Lassan hagyták el a várost, ahol szülei éltek, lépésről lépésre haladtak, ami itt szokatlan volt. Anna kihasználva ezt a csendes, lelassult állapotot, kifelé tekingetve üdvözölte szemével gyermekkorának szeretett színhelyeit, azokat ahol kislányként és később nagyobbacskaként nap-mint nap megfordult.

Látta magát serdülőként, ahogy azon a zebrán futva átszalad és kiabál, hogy barátnőjét, Ágit utolérje, aki nem vette őt észre. Látta magát, ahogy Magdival, suli után, titokban cigarettázva a jól ismert padon, egy biztonságosan takaró fa alatt, egyeztetik az izgalmas események összes apró részletét, amely történetek főszereplői, természetesen mindig a fiúk voltak. Ebben a mostani valóságban a nap minden emlékképre rávillantott simogató fényével, hogy ezzel még szebbé tegye azt, ami már csak a múltban létezett.

Picit összefacsarodott Anna szíve, amikor visszatérve a jelenbe rájött, hogy nagyon elszállt az a bizonyos idő. Nem fiatal már. Ritkán érezte ezt, mert egész lényéből a fiatalság áradt: lányos alakja, csibészesen pajkos tekintete és mégis izgalmasan nőies arca megzavarta azokat, akik a megkísérelték a valódi korát megjósolni. Anna ötvenedik életéve felé közeledve, úgy érezte, annyi mindent ért el, ami másnak több életen át sem sikerült.

Megint becsukta a szemét, mintha ezzel lezárná a múlttal való beszélgetést, hátradőlt és átadta minden figyelmét férjével közös, kedvenc zenéjüknek, ami megnyugtató , mégis izgalmas keveréke volt a folklórnak és a meditációs zenének. Ez a zene mindig elvitte belső világának rejtett zugaiba, ami megoszthatatlanul csak az övé volt, ahonnan újra és újra erőt merített az élet legnehezebb pillanataiban is.

Pár perc telhetett el ebben muzsikával átvarázsolt ringatóan lassú haladásban, amikor érezte, hogy az autó megállt. Felnézett és látta, hogy a jól ismert sorompóhoz érkeztek. Piros lámpa; tehát jön egy vonat. Éppen csak konstatálta, hogy miért álltak meg, amikor az autó jobb oldalán odagördült melléjük egy fiatal nő kerékpáron, aki után kislánya tekerte a biciklit apró lábacskáival, majd szófogadóan megállva édesanyja mögött, pontosan Annáék autója mellé ért. Hat-hét év körüli lehetett.

Anna kicsit feszélyezve érezte magát, ahogy karnyújtásnyira tőle a nő lopva ránézett és nyilvánvaló kíváncsisággal a szemében akarta megtudni, hogy kik ezek az emberek? A kisvárosokra jellemző zárt világban, ahol mindenki mindenkit ismer, nehezen fér meg az elbújás enyhülése.

Ki lehet ez a nő itt , aki ebben a drága autóban olyan természetesen ül?

„Milyen vagy te ott abban a gazdagságban, ami számomra mindig csak a filmek világában lesz elérhető?” Ezt üzente az óvatlanul szabadjára engedett pillantás.

Anna megértette a pillantás üzenetét. Zavarban volt, mint mindannyiszor, amikor nyilvánvaló jólétének végtelen szabadsága összetalálkozott a mindennapi egzisztenciális küzdelem korlátaival. A biciklis nő zavara azon, hogy olvastak a tekintetében, csak tovább fokozta azt a kínos mozdulatlanságot, amit a sorompó kényszerített rájuk a szociálisan elfogadott és megszokott távolság átlépésével.

Ebben a zavarttá dermedt helyzetben, egyszerre meghallotta a kislányt:

„Anya! Ez a néni olyan szép!”

Anna, ahogy eljutottak hozzá a szavak és megértette a mondat jelentését, önkéntelenül, nagyon lassan lehunyta a szemét, majd ugyanilyen lassan újra kinyitotta. Ahogy a filmekben a lassított felvételeken, elkezdte odafordítani a fejét, ahonnan a hangot hallotta. Perceknek tűnt, mire elérte a pillantásával a kislány tekintetét.

És akkor, a fekete hajú, érdekes arcú kislány csodálattal és kíváncsisággal teli szemében meglátta saját magát, negyven évvel ezelőtt.

Látta magát, ahogy ugyanezen az úton épült házuk kerítésének peremén barátnőjével állnak, kapaszkodnak a kerítés faléceibe és onnan nézik az elhaladó autókat. Házuk a főút olyan részén volt, ahonnan alig egy kilométerre haladtak át a vonatok. Imádták a gyerekekkel nézni a külföldi, csillogó utókat, amiket annyira másnak láttak, mint a városukban megszokottakat. Akkoriban még nem volt autópálya és az út, ahol lakott, engedte át az Ausztriából átmenő forgalmat is, így volt miben gyönyörködniük, ahogy a nyugati kocsik elérhetetlen eleganciával hajtottak el a ház előtt. Néha egy hosszabb sorompó tizenöt-húsz percre is veszteglésre kényszerítette a forgalmat . Ilyenkor alig várták, hogy elinduljon a kocsisor, mert a lassan haladó autókat egészen közelről, alaposan meg lehetett csodálni. Éva és barátnői imádták találgatni, hogy a szép autókban ülők kik lehetnek.

„Szerintem ő egy színésznő. Ilyen ruhákat csak a színésznők hordanak.”

„Szerintem meg orvos, aki életeket ment. Nem láttad milyen komoly volt?”

„Ezek meg itt biztosan híres sportolók voltak, elhiszed?”

„Aha, tényleg, pont úgy néztek ki.”

Nagyon élvezték ezeket a pillanatokat, egész egyszerűen kitágult számukra a világ, és ők úgy érezték hogy izgalmas dolgoknak lettek részesei.

Egy kellemes, szellővel enyhített nyári napon Anna ugyanígy állt ott kint, ezúttal egyedül, kitartóan kapaszkodva a már ehhez szokott kerítéslécekbe, amikor érdekes dolog történt.

Pontosabban: az a dolog történt.

A sorompó ismét kíméletlenül beleszólt az emberek igyekezetébe, hogy valahová akadálytalanul eljussanak, és egészen hosszan megállt az autósor. Valószínűleg két vonatot is át kellett engedni akkor.

Már éppen elindult, nagyon döcögősen, még mindig meg-meg állva a sor, amikor Annáék háza elé gurult egy ezüstszürke, vakítóan csillogó, csoda-autó és pont ott meg is állt. A lehúzott ablaküveg tisztán látni engedte a sofőr melletti ülésen utazó nőt, ahogy az ablakban unatkozóan könyökölt és gondolataiba mélyedve várta, hogy végre haladhassanak. Nagyon szép nő volt. Hosszú, enyhén hullámos barna hajának tincseit finom ritmusban kapta fel a nyári szellő újra és újra, hogy nyilvánvalóbbá tegye a barna szín csillogását. A hajtincsek játszadozása az arc körül titokzatossá és még szebbé tette az ismeretlent hölgyet.

Anna lélegzetvisszafojtva figyelte őt, és képtelen volt levenni erről a tüneményről a szemét.

Az autóban ülő nő valószínűleg megérezhette, hogy nézik, mert lassan Anna felé fordította a fejét.

Az arcnak ím már minden vonása tisztán kivehetővé vált. Izgalmasan-szabálytalanul ovális arc volt ez, rózsásan fehér bőrrel, ritka vonalúan ívelt, finoman telt szájjal. Ugyanilyen finoman metszett, keskeny és mégis, érdekesen húsos orra, szikrázóan szép, tiszta zöld szemei olyan eleganciát sugároztak, amit eddig Anna sosem látott.

Az átutazó hölgy ránézett Annára, és a tekintetéből kiolvasható unatkozó gondolatok mögül kinyílt a szemében a kíváncsiság, hogy ez a kislány miért nézi őt ilyen furcsa és tagadhatatlanul leplezetlen csodálattal.

Ahogy összeért a tekintetük, és anélkül, hogy Annának esélye lett volna meggondolni, kicsúsztak a száján a szavak:

„Te olyan szép vagy!”

A távolság közte és az ezüstszürke autó között, mindössze pár méter volt, éppen csak egy széles járda választotta el őket egymástól. A mondat el tudott jutni, ahhoz, akinek szólt.

Anna legnagyobb megdöbbenésére, a nő, szemmel láthatóan megértette, amit mondott.

Különös csillogással a szemében nézett vissza Annára, aki meg mert volna esküdni, hogy könnycseppeket látott gyűlni abban a szempárban. Kinyújtotta Anna felé a kezét, mintha el akarná érni őt, hogy megölelje, és nagyon lassan ezt suttogta neki. Igen, suttogta, nem mondta, úgy suttogta, mintha valami varázsmondatot akarna eljuttatni Annához, amihez másnak semmi köze.

„Te vagy szép, kicsim. Emlékezz erre, amit most mondok: Sikeres leszel és boldog! Szép életed lesz.”

És ebben a pillanatban elindult az autó.

A nő lassan a szájához emelte a két kezét, ugyanolyan lassan, összegyűjtötte a szeretetet, hogy szétnyíló két kezével szabadon engedje Anna felé, mind egy jóságos küldetésű galambot.

Visszafordította a fejét, és hagyta, hogy az ezüstszínű, gyönyörű autó vigye tovább az útján.

Anna állt a kerítés peremén, és meg sem bírt mozdulni egy darabig. Valami eddig nem tapasztalt zsongást érzett a fejében, és ezzel együtt az volt az érzése, hogy kitágult a teste. Kicsi lányként, nem fogta fel a mondatok jelentését, csak annyit tudott, hogy most valami nagyon fontos történt vele. Állt még ott egy darabig, de már nem látta az elhaladó autókat. Csak a női arcot látta maga előtt és egyre azok a mondatok visszhangzottak a fejében, amiket az ezüstszínű autó utasa hagyott nála. Ujjacskái egészen elfehéredtek, ahogy, anélkül, hogy észrevette volna, szorongatta a kerítés léceit, amikbe kapaszkodott.

Amikor végül leugrott és bement a házba, egyben biztos volt: senkinek nem mondja el, hogy mi történt. A varázsmondatok csak az ő titka lesz. Ez, ami itt történt csak az övé.

----

A fotómodell egyedül ült a sminkasztalánál, szemben a tükörrel, kezét összekulcsolva támasztotta meg állát és csendesen farkasszemet nézett saját magával.

Nézte a vele szembe néző különleges arcot , azzal a szikrázóan fekete hajkoronával, amit mindenki megcsodált, mintha valamit szeretne megérteni abból a képből, ami a tükörből beszélt hozzá.

Külső szemlélő azt gondolta volna, hogy egyszerűen csak a fotómodellek nárcizmusával és örökké szebbnek lenni akarásával nézi magát, amiben az égvilágon semmi meglepő nincs.

De nem erről volt szó.

Zita elköszönt valamitől.

Több, mint tíz éven át népszerű és igen keresett fotómodellként élte az ismert és sikeres emberek életét. Mindent elért, amit csak egy fotómodell elérhetett. Tíz éven át kísérte az életét a kifutók csillogása, az ezzel járó népszerűség és a népszerűséggel járó sok-sok lehetőség, amiről az emberek többsége csak álmodik. A jómódnak olyan szintjén élt már hosszú ideje, amit otthon élő barátai, ismerősei el sem tudtak képzelni a kisváros igencsak korlátozott lehetőségei mögé szorulva.

Mert Zita egy kicsi városból felfedezetten járta be az egész világot.

Zitáról az égvilágon senki sem gondolta volna, hogy egyszer fotómodell lesz. Ha valamelyik tanárának régen azt mondták volna, hogy Zita a világ egyik legkeresettebb fotómodellje lesz pár év múlva, akkor az a bizonyos tanár, jóindulatával és kulturáltságával fordított arányosságú intenzitással tört volna ki nevetésben.

Zita sosem volt szép. Nemcsak szép nem volt, hanem kimondottan csúnyácskának tartották hatalmas, széles, telt szájával, és a semmivel nem magyarázható, szülői vonásoktól teljesen idegen, ferde metszésű szemével.

Zita még sokáig, már ünnepelt szépségként, ösztönösen harapta be néha az alsó ajkát, ahogy gyermekként és serdülőként tette állandóan, hogy ne tűnjön olyan nagynak a szája.

A sztár Zita, a tükör előtt, emlékezett erre. És arra a napra is.

Alig múlt hat éves, amikor édesanyjával bicikliztek haza. Az ő kicsi kerékpárjával szorgalmasan tekert anyukája után, amikor meg kellett állniuk a sorompó miatt.

Ma is tisztán látta azt a csillogó égszínkék autót, ami mellett, a sorompónál elsőkként várakoztak, hogy tovább mehessenek. Ma is tisztán rajzolódott ki előtte annak a nőnek az arca az autóban, aki a lehúzott ablakból kifele nézett. Akit olyan szépnek látott.

És hogy is tudná elfelejteni azokat a mondatokat, melyek onnantól életének mindennapjai részévé váltak azáltal, hogy továbbra is élő suttogásként hangozzanak a fülében.

Megmosolyogta mai fejével az akkori kislány őszinteségét, ahogy édesanyjának odaszólva kiszaladt a száján a mondat az autóban ülő nőt nézve:

„Anya! Ez a néni olyan szép!”

Akkor, ott, az a szép nő lassan odafordult felé, és Zita meg is ijedt attól, ami abból szemből felé sugárzott.. A nő, úgy nézett rá, mint ahogy egy látomásra néznek azokban a filmekben, amiket neki nem engedtek megnézni és csak bátyussal láthatott titokban. Ez csupán egy villanásnyi idő volt, mert rögtön ezután a barna szempár megtelt valami olyan melegséggel, amit Zita azelőtt soha nem látott. Zita csak annyit érzett, hogy a szempárból valami nagyon jó érkezik hozzá, valami sokat ígérő és különleges, amilyenek a varázslatok a mesékben.

A varázserővel bíró nő, az égkék autóból ezt mondta neki:

„Te vagy szép kicsim! És mindig emlékezz arra, amit most mondok: szép és sikeres életed lesz! Boldog leszel.”

Zita annyira meglepődött, hogy majdnem eldőlt kicsinyke biciklijével, utolsó pillanatban tudta úgy megtámasztani a lábát, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Előre nézett, hogy anyja hallotta-e, amit ez a szép barna szemű nő mondott neki, de látta, hogy anyukája a sorompó másik oldalán őket váró bátyjának integet valamit, talán azt, hogy már húzzák fel a sorompót, és várja be őket, ha már így előre szaladt.

Zita nem is bánta, hogy nem hallotta más csak ő. Már biztos volt benne, hogy valami varázslat történt, és abban is biztos volt, hogy egy Jó Tündérrel találkozott, akárhogy is mondják az iskolában a többiek, hogy tündérek nem léteznek. És a tündérek titkokat szoktak osztogatni és a gyermekek fülébe súgni, hogy aztán, később valami nagyon jó dolog történhessen velük. Igen ez a néni egy Jó Tündér volt. És a tündérek nem hazudnak.

Amíg hazafelé bicikliztek, most már bátyussal együtt, végig azon gondolkodott, hogy mit jelenthet az, hogy sikeres élete lesz? És milyen lehet az, ha az ember boldog ? Eszébe jutottak a két házzal arrébb lakó Harasztiék, akik mindig mosolyogtak és a két gyermekükkel mindig olyan kedvesen beszéltek, ölelgették és gyakran megpuszilták egymást. És Haraszti anyuka és apuka is sokszor jártak kéz a kézben és megsimították egymás karját és arcát. Zita mindig irigykedve nézte ezt a családot, mert őket egyedül nevelő édesanyjuk mellett ezek a dolgok annyira elérhetetlenül szépnek tűntek kicsinyke gyermeklelke számára. Lehet, hogy ez a néni ilyesmire gondolt?

Aztán átsuhant benne egy érzés: lehet, hogy a varázslat lényege, hogy most még nem tudhatja ezek a dolgok mit jelentenek. Lehet, hogy csak figyelnie kell és türelmesen várnia, és akkor majd a tündér küld egy jelet, és tudni fogja.

Ebben a gondolatban megnyugodva tekert tovább vidáman és átszellemülten. Biztos volt benne, hogy a varázslat már el is indult…

Zita, a tükörrel szemben, mindenre úgy emlékezett, mintha egy hete történt volna…

----

Zita tizenhét éves volt, amikor a városban, a gimiből hazafelé meglátta a hirdetést azon a plakáton.

„Look of the Year” olvasta, és majdnem elment mellette, de felkeltette a figyelmét egy fiatal lány fotója a plakáton, akinek olyan furcsa arca volt. Olyasmi furcsa, mint az övé. Lerakta a sulitáskát a földre és elkezdte olvasni a hirdetés szövegét.

Olyan lányokat kerestek, akiknek különleges arcuk van. És felsoroltak egy csomó dolgot, hogy milyen nyeremény jár a nyertesnek. Pénzjutalom, címlapfotó, utazás…

Zita állt ott és elkezdte irigyelni a még nem létező nyertest. Igen, van egy lány, akiknek ez sikerül majd. Lehajolt a táskájáért, hogy menjen tovább, amikor megszólalt a fejében egy ismerős hang.

Gyermekkora hangja volt, nagyon messziről jött, de az ereje megállította a kezében lévő mozdulatot.

„Te vagy szép, kicsim! Emlékezz arra, amit most mondok: Sikeres és szép életed lesz. Boldog leszel!”

Másnap elküldte a jelentkezését.

Attól a naptól kezdve vitte a szárnyán valami. Attól a naptól kezdve ezek a mondatok újra ott visszhangzottak a fejében, akárcsak gyermekkorában, és a legnehezebb pillanatokon is átsegítették.

Zita elképesztő karriert futott be.

A sok siker és csillogás ellenére, őrizte magában a visszahúzódó, óvatos Zitát, mintha mindig is tudta volna, hogy mindez csak átmeneti. Egy éve, amikor találkozott Andrással egyik hazalátogatása alkalmával, érezte, hogy húzza el valami a csillogástól. Húzta el valami abba az ölelésbe, amit soha azelőtt nem tapasztalt meg egyetlen fiúval sem. Egy másik élet várta, és boldog volt ettől a gondolattól.

Zita felállt a sminkasztaltól, hálásan megsimogatta a tükröt, odasétált a táskájához, amibe már előzőleg bepakolta a holmiját, és mosolyogva kisétált a szobájából.

Tudta, hogy még dolga van, mielőtt átsétál az új életébe.

---

Zita már egy hete bolyongott a főváros utcáin, látszólag céltalanul.

Minden nap, miután felkelt, tornázott, megreggelizett, elküldte az aktuális e-maileket és elintézte a napi fontos telefonokat, aztán odament a szekrényéhez és hosszú tűnődés után kiválasztott egyet, a sok finom darab közül. Legalább olyan gondossággal és aprólékossággal készülődött, mintha valami fontos állásinterjúra vagy randevúra menne. De egyikre sem ment.

Miközben a városban sétált, néha felszállt egy-egy villamosra vagy buszra, ahol elég nagy feltűnést keltett kiugró eleganciájával, magas termetével és különleges arcával. Nem bánta. Felkészült erre.

Amikor megéhezett beült valahová és evett valamit, de látszott, hogy a gondolatai máshol járnak, mintha hajtotta volna valami.

Egyik alkalommal, evés után, elővett a táskájából egy pár éves újságcikket, amin egy nő portréja volt látható.

Egy búcsúztató cikk volt ez, amiben az ismert természetvédőtől köszönt el az újságíró, aki hosszú betegség után hunyt el. Zita újra és újra átolvasta a cikket és most is, mint mindannyiszor, amikor a kezébe került, könnyek csorogtak a szeméből. Nem a szomorúság könnyei voltak ezek, hanem a végtelen háláé. Pár évvel ezelőtt megviselte a hír, hogy Keresztesi-Pál Annára már nem élőként gondolhat, mert, amíg élő emberként gondolhatott rá, addig olyan volt, mintha ott lett volna vele, hogy minden nehéz helyzetben segítsen neki. Már nem csak gyermekkora varázsmondataival.

Tizenhét éves kora óta Zita, szinte folyamatos belső párbeszédben volt ezzel a nővel, hallotta belül a hangját és a tanácsait.

Hallotta, ahogy szomorúságában, elveszettnek hitt pillanatokban megszólal benne ennek a finom és szép tekintetű hölgynek a hangja, és simogatóan emeli fel őt a gondolataival. Ugyanazon a hangon szólt hozzá mindig, mint akkor az égszínkék autóból, pedig azóta már látta TV-ben is többször nyilatkozni.

Tulajdonképpen véletlenül bukkant rá, sok évvel később, amikor már ő maga is a magyar és külföldi címlapok oldalán gyakran szereplő híresség lett. Egyik, szokásos karácsonyi hazalátogatásakor, kedvenc magyar fodrászánál várt mosás után a vágásra, amikor unalmában elkezdett lapozgatni egy magazint. Akkor látta meg őt, az egyik oldalon. Interjút készítettek vele, Keresztesi-Pál Annával. A geológussal, aki az egyik legismertebb természetvédőként lett ismert az évek során Magyarországon.

Amikor Zita meglátta a barna szempárt, rögtön felismerte a nőt az égszínkék autóból.

Alig kapott levegőt a boldogságtól, hogy szembesülhetett a ténnyel: Igen, valóban megtörtént az ott, hat éves korában. Az ő Jóságos Tündére valóban élő, létező személy.

Két előadására is elment azóta, hogy a közelében lehessen és elvigyen valamit abból az áradó akarásból, ami Kersztesi-Pál Annát megállíthatatlanul valami fontos és emberiséget szolgáló ügyért hajtotta. Mindig csak távolról figyelte őt, soha nem mert odamenni hozzá.

Pedig annyira meg akarta köszönni!

Zita, ahogy az utcákat járta, valójában ezt tette most is. Meg akarta köszönni, meg akarta hálálni azt, amit hat éves gyermekként kapott egy ismeretlen, szép nőtől.

---

Az idős, nyolcvan körüli, aprócska néni ült a padon és szokásos szemlélődésébe merült. Imádott itt lenni, ezen a játszótéren. Itt sosem érezte egyedül magát. Már ismerte a gyermekeket, szinte név szerint, és a hozzájuk tartozó szülők, legfőképp anyukák, élete is részévé vált. A játszótér volt számára az Élet.

Egyik nap észrevette, hogy a másik padon egy gyönyörű, magas, különleges arcú nő ül már egy ideje.

Szemmel láthatóan a gyermekekben gyönyörködött. Valahogy nem illett oda. Túl szép volt, túl magas, túl elegáns a fekete hosszú hajával és különleges arcával abban a finom ruhában.

A néni egy ideje már nem a gyerekek játszadozását és a szülők történeteit figyelte, hanem őt.

Látta, hogy a nő előtt megáll egy kislány, és le sem veszi róla a szemét. A néni ismerte a gyermeket; Szilvi volt a picinyke, törékeny kislány neve, egy nagyon szomorú nő hozta mindig játszani hétvégenként. Azóta azt is megtudta, hogy az a szomorúság nagyban köszönhető az alkoholista apukának, aki néha ordítozva jelent meg, vagy azért, mert nem volt meleg az étel, amikor megérkezett, vagy azért , mert túl sokáig maradtak lent Szilvi és az anyuka. A néninek mindig összeszorult a szíve, amikor erre a kislányra nézett, mert az a hat éves arcocska annyi értelemről és belső szépségről árulkodott, ami kevés gyermek arcán ül ilyen nyilvánvalóan, már ennyi idős korában. „Szegénykém”, gondolta a néni, „neked már meg van írva a sorsod..”

Ez a kislány, most megállt ez előtt a különleges szépségű nő előtt, pár másodpercig egyik lábáról a másikra toporgott zavartan, miközben egy hajtincset csavargatott jobb kezének ujjacskáival a homloka előtt, majd mondott valamit.

Akkor a fekete hajú nő felállt a padról, leguggolt, hogy a kislánnyal egy magasságba kerüljön, és most ő mondott neki valamit.

A néni csak azt látta, hogy valami egészen furcsa izzás van ott a levegőben körülöttük, és ahogy őket nézte, eltűnt minden más: a többi gyermek, az anyukák, a zsivaj… csak ők maradtak ketten, ahogy a szép nő megfogta a gyermek kezét, a szemébe nézett, és beszélt hozzá.

A kislány úgy nézett vissza a fekete hajú nőre, mint aki valami nem várt csodát lát. Szilvi körül mássá lettek a színek, és ezeknek az új színeknek egyfajta burka kezdte gyengéden körülölelni őt, amitől a kislány egy csapásra nagyobbnak, sugárzóbbnak és még szebbnek tűnt.

A néni nem értette.

Csak annyit látott később, hogy az ismeretlen szépség elmegy előtte, egy pillanatra megáll a mellette lévő fa alatt és felfelé néz.

A néninek határozottan úgy tűnt, hogy valakihez beszél.

Biztos volt benne, hogy ezt hallotta:

„Köszönöm, Anna! Tovább adtam.”

A titokzatos , fekete hajú nő ruganyos léptekkel kisétált a fák közül az útra, majd eltűnt, mint egy varázslat.

2016 július-augusztus, Szentendre

Széppé tettél engem...

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

ELKÖLTÖZTEM!

Magamról: